Munkából hazafelé szinte mindig a vadászkalandnál már említett Zacc nevű vendéglátóipari egység előtt gyalogolok el. Az a típusú hely – ami korántsem lebuj, de nem is divatos üldögélde – ahová azért be mernék menni, csak éppen nem érzem szükségét, hogy délutánonként beugorjak valami szíverősítőre. Meglehet, egyesek azt hinnék, hogy azért megyek be egyedül, hogy ne egyedül jöjjek ki. Ezt pedig annyira nem szeretném. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy nemrég megláttam odabent két bácsikát kártyázni. Csak pár másodperc volt, amíg elhaladtam a kirakat előtt, de megfigyeltem, hogy nagy odaadással és koncentrációval verik a blattot. Aranyosak voltak, rendesen kinéző öregurak, akik ezen a viszonylag nyugodt helyen próbálják a régi idők kávéházi hangulatát visszacsempészni a ráncos hétköznapokba. Szerettem volna megállni, és orromat az üvegre nyomva kibicelni kicsit, annyira tetszett a látvány.
A fentieket pár napja írtam, csak túl rövidnek éreztem, ezért itt maradt talonban (hehe, talon...ééérted...). De most tessék, itt a folytatás.
Ma este megint arrafelé caplattam, kicsit később, mint a normál munkanapokon, mert nekem a hétfő mindig hosszabb. A két bácsi most is ott ült. Remélem, nem azóta, hanem újra. (Bár, ha van étel és ital, illetve mellékes, akkor maratoni kártyapartit is bevállalhatnak.) Ez alkalommal kicsit jobban meglestem őket, persze azért nem álltam meg bámulni. Elegáns zakóban és vasalt ingben voltak, fehér hajuk világított a presszó hangulatfényében. Pont mint két nyugalmazott professzor. Szívesen odaültem volna nézni, de mégis mit mondjak otthon? Két kártyázó bácsikát bámultam a Zaccban? Elég furcsa mentség, én sem nagyon hinném el, ha életem párja azt mondaná, hogy "bocs, kicsit késtem, mert két nénit figyeltem a parkban, ahogy kardigánt horgolnak". Na és nekik mit mondtam volna? "Elnézést, ideülhetek bámészkodni? A szatyromat csak oda lerakom, ígérem, nem szólok bele." Szóval fájó szívvel megint otthagytam őket.
Így legalább nem maradtam le a metró aluljáróban a legújabb zenei csemegéről. A már régebben említett country-énekes teljes harci díszben álldogált egy nyenyerés fickó mellett, aki éppen valami panaszos népdalt tekert nagy lelkesen a lantján. Átfutott rajtam a gondolat: netán most osztoznak téren és időn? Lesz bunyó is, vagy békésen megférnek? Sőt! Lehetséges, hogy duettet fognak előadni (pl. a csongrádi Mary Lou-ról, aki szomorúan fon a saloonban). Sajnos ez nem derült ki, mert közben beértem a mozgólépcsőhöz, ahol nagy meglepetésemre eltűntek a beléptetőkapuk. Vajon egyelőre vége a tesztüzemnek, vagy örökre bebukott a nagy bliccelő-lefülelő üvegcsoda, amelynek nem túl kedves, de annál szorosabb ölelése oly mély nyomokat hagyott a lelkemben és a bordáimban? Nekem nem hiányzik, mindig kikerültem a csúfos találkozás óta – bérlettulajdonos lévén, teljesen tiszta lelkiismerettel. Nos, előbb-utóbb majd kiderül. Mindenesetre azért továbbra is résen leszek. Résen, ééé.... Khm. Bocsánat.
jn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése