Szomorúan nézett végig a falon sorakozó okleveleken.
Egykedvűen lógtak a megsárgult papírok, egy ragyogó elme üveglap alá zárt
tanúi. Mióta egyedül élt, a por is vastagabban ült meg rajtuk. Néha-néha még
felemelték a telefont a régi barátok, kollégák, de az utóbbi években
megritkultak az érdeklődő hangok. Ősszel
meghívták egy konferenciára, ügyetlenül kivasalta a fehér inget, felvette az
ünnepi mosolyt, de alig várta, hogy hazaérjen. Fájt a lába, és szüntelenül a
kutya járt az eszében, vajon sír-e utána, biztosan szétkaparta már az
előszobát.
Nem nagyon mozdult ki otthonról, csak a kötelező napi séta
Fülessel, összekötve a zsemle-párizsi beszerzésével, újságos, posta,
gyógyszertár. A tacskó legalább mindig örül neki, ha végre eloldozza a pórázt a
kijárat előtt.
Amikor a régi
fényképeket nézegette, előbújtak a vidám kirándulások, a nagy labdakergetések,
a kerékpártúrák, ilyenkor sóhajtott egyet, és kikapcsolta a számítógépet. Nem
szerette, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkába. A gyerekek már csak ünnepeken
jönnek, de az idén még ez sem lesz. Külföldön van mindkettő, messze, nehéz az
utazást megszervezni, drága a repülőjegy, apu, majd telefonálunk… Az unokát, a
három hónapos kicsi lányt, eddig csak fotón látta.
Decemberben az utcán, a boltokban, mindenhol a nyakába ömlött
az arany-piros készülődés, megszokásból rá is átragadt az izgalom, csak a
piacon, a halasnál jött rá, hogy nem is akar halászlét. Az idén sem. Magdolna
szerette, minden karácsonyra készített, de őneki valahogy már nem kell. Egy
személyre nem főz, sok vele a munka, nem éri meg.
Huszonnegyedikén előszedte a kis műfenyőt, a régről
megmaradt díszeket, nocsak, a kis angyalnak letört a trombitája, sebaj, van pillanatragasztó
a hűtőszekrényben. A szoba közepén
megállt, kezében a törött angyalka, a tubus. Mit csinálok én tulajdonképpen?
Fenyő, dísz, karácsony? Kinek, minek? A kutya ott ugrált körötte, de észre sem
vette, majdnem rálépett.
Ha Magdolna itt lenne… Miért, Istenem, miért kellett itt
hagynia? Tudta, hogy neki is része volt benne, talán másképp kellett volna
élni, szeretni. Nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát. Ránézett az órára,
még csak délután három. Négyre pont odaérne a templomba. Halvány emléke volt
arról, hogy ilyenkor van szentestén az istentisztelet.
Megmosta az arcát és felöltözött, a fekete zakó vállát
gondosan leseperte a ruhakefével, megkereste a könyvespolcon a hátsó sorba szorult
zsoltároskönyvet, lefújta róla a port. – Füles, légy jó, ne zavard mások
karácsonyát – lépett ki a folyosóra.
A földszinten összetalálkozott a hölggyel, aki mindig
kedvesen köszönt a lépcsőházban. Csinos kalap, kézitáska, finom ráncok a
csillogó szeme körül. Merrefelé, így karácsony délutánján, kérdezi most is
mosolyogva. –Templomba, csak ide a tér túlsó felére. – Én is oda igyekszem.
Tudom, hogy egyedül van, minden nap látom a kutyával. Van egy kis frissen
főzött halászlevem, ha szereti. Meghívhatom szentestére?
jn
(Megjelent a Reformátusok Lapja 2013/51-52. számában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése