Kicsit furdal a lelkiismeret, amikor a Százévesre nézek. Mióta nincsen igazi funkciója (kivéve, ha vendégek jönnek, és kevés az ülőhely), a sarokban álldogál a vendégágy oldalában, és a szobába nem illőnek tűnik. Amíg ő volt a számítógépes székem, valahogy úgy a helyén volt, hű társként recsegett alattam kötelességtudóan, ellátta a feladatát, természetes volt a jelenléte.
Nemrég elvette az állását egy fiatalabb, görgős, szép bőrhuzatú, kényelmes, aki, szerintem, ha nem látom, kicsit gőgösen néz az öregre. Néha, mintha arra is fordulna, mikor kimegyek a szobából, hogy még jobban kifejezhesse szánalmát: szegény szék-apó, a te időd lejárt, egyébként is, sosem illettél a modern bútorok közé.
Hogy miért hívom az öreget Százévesnek? Mert számításaim szerint tényleg annyi idős lehet. A dédszülőktől maradt ránk, jó stabil, támlás faszék, talán egy-két klasszikusan berendezett lakásban még akad belőle néhány példány. Vagy étteremben, cukrászdában valahol. Egyszer egy réges-régi, vendéglőt ábrázoló képeslapon örömmel fedeztem fel a Százéves testvéreit.
Pár éve kíváncsiságból felfordítottam, akkor láttam meg a kopott címkét, hogy az "Első Máramarosi Hajlított Bútor és Faárugyár; Altmann és Huber Máramarossziget" dicső terméke. Mellette egy kacskaringós hintaszék rajza, meg egy másik bútordarabé, amit nem igazán tudok beazonosítani, alig látszik.
Kutattam a neten, de nem sok mindent találtam, mindössze annyit, hogy a múlt század tízes éveiben lehetett a cég virágkora, de csak egy-két helyen említik. A címke stílusa is a békebeli újsághirdetéseket idézi. Innen kapta a Százéves elnevezést.
Azt mondanom sem kell, hogy a Kényelmes nem fog száz évig élni. A Százévesre, bár egy cseppet inog, bátran fel lehet állni ma is, nem kell attól tartani, hogy a szép barna fa beszakad, és a keret mentőövként fog a derekam körül ékeskedni. A Kényelmesnek pár hét használat után már gyűrődik a huzata, és a varrások sem lesznek örök életűek. Ő a fogyasztói társadalomhoz igazodik, a Százéves pedig dacol azzal. Nem akarom túlcifrázni a történetet, érzelgős, nosztalgiázós blogbejegyzést írni, párhuzamot vonni a székek, dédik és unokák, elmúlt és jelen világ között, csak megörökíteni a Százévest, éveken át hűségesen szolgáló barátomat. Mert igazán megérdemli.
jn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése