Nem szeretem a karácsonyt. Talán száz évvel ezelőtt szerettem volna, igazi gyertyával, papírgirlandokkal, aranyszínre festett dióval, labda, hintaló a gyerekeknek, kötött harisnya a nagymamának... Havas estén szánkóval húzza haza édesapa a fenyőt, kackiás bajszú katonatiszt köszön neki az utcai lámpa alatt.
Csendes éj, szentséges éj, háromkirályok, másnap templomba megy a család, vastag harisnyát húznak a gyerekekre, jéghideg a fekete-fehér mintás padozat.
Mintha eltévedtem volna, a mai karácsony bizarr időutazásnak tűnik. Eladtuk a szent ünnepet. Színes kínai izzósorokért, bolti fűrészpor-bejgliért, év végi hajtásért, tablet, mégokosabb mobil, félfizetésnyi óriáslegó a gyereknek, reszkessetekbetörők ötezredszer, melegítőben majszoljuk a hideg rántott halat a tévé előtt. És már vége is. Hová tűnt a varázs?
Volt egyáltalán varázs, vagy generációkon át becsaptuk magunkat? Megöltük az ünnepet, ártalmatlan giccs-kisdeddé poénkodtuk a Szent Krisztust.
Nem nagyon szeretem a karácsonyt. Olyan üres. Még a templomokban is sokszor. Kegyelem és csoda, ha az örömhír elemi erővel szól, megérinti a szíveket, és nem "jaj, karácsony van, illik templomba menni 25-én, biztos, ami biztos, talán beszámítják majd, akkor, ott, odaát", ittállokjászolodfelett, bajszos pap kenetteljes, dörgő hangon olvassa a keleti bölcseket, siessünk haza, mert jönnek a rokonok ebédre...
Szeretném, ha a karácsony bensőségesebb lenne. Nem unott arcú tizenévesek turkálnák a franciasalátát (jobb lenne a haverokkal bulizni, itthon dögunalom, csak vacak üdítő van, nagypapa pedig megint valami piaci gagyit hozott, ahelyett, hogy pénzt adna), feszült, ideges szülők húzgálnák magukon az elegáns szoknyát, nyakkendőt (már megint összevesztünk a fadíszítésnél, minden pénz elment ajándékra és ételekre, mit fogunk itthon csinálni egy hétig, ha elfogy a beszédtéma), hanem több fogná össze a családokat, mint a 24-25-26.
Szeretem a karácsonyt, mégis. Mert bármelyik nap lehet. Akár nyáron is. Egy mondatban, amit valaki mond. Ő talán öt perc után el is felejti, de nekem hónapokig örömet szerez, ha eszembe jut. Egy mosolyban, amit ingyen kaptam, vihető, eltehető, elővehető, szívbe menthető. Egy kis kavicsban, amit egy pici lány adott nekem, csak úgy. A jól sikerült mákos-sajtos rudamban, ami percek alatt eltűnik a vidám arcok mögött. A szupermarketban álldogáló néniben, aki őszintén örül egy széthúzott kiflis nejlontasaknak, hogy nem kell reszkető ujjaival percekig hámozgatnia. A jeges pocsolyában az utca végén reggel..."jé, megjött az első fagy". A szakállas buszvezető bácsiban, aki mindig mosolyogva köszön, a héten született picurka Marci barátomban, a kis kandallónk ropogó tüzében, a hétfőben, a keddben...
Köszönöm, hogy mindig karácsony van, csak észre kell vennem.
jn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése