Elfelejtettem angolul

És ezt úgy, hogy elvileg nem is tudok. Hivatalosan két évig tanultam, egy évet magántanárnál, egy évet munkahelyi ingyenes nyelvoktatás keretében.
Laci barátságos középkorú úr volt (legalábbis nekem akkor annak tűnt, de lehet, hogy fiatalabb volt, mint én most), aki otthonában tanított  feketén, valamikor a rendszerváltozás és az oroszt véglegesen felváltó-eltemető iskolai angol- és egyéb nyelvórák elterjedése között.
Tudását Kanadában szedte össze, és egy sokadik emeleti lakásban szándékozott átadni nekem, középiskolás diáklánynak, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb. Hozzátartozik a történethez, hogy teljesen korrekt volt, a pénzt becsülettel átvette, és cserébe kizárólag az angol nyelv tanítását tűzte ki célul a kis puritán panelszobában, szerencsére egyéb tervei nem voltak (legalábbis végig teljesen úgy nézett ki).
Egyetlen baj volt csupán vele, hogy imádott Kanadáról beszélni, ezért az órák háromnegyedét azzal töltöttük, hogy ő az élményeit ecsetelte, én meg tátott szájjal hallgattam. Nem csoda, hogy a tanév leteltével anyukám, látva igen szerény előrehaladásomat, nem óhajtotta tovább finanszírozni a meseórákat. Lacinak vittem egy díszdobozos kávét és egy csokor virágot, majd búcsút intettünk egymásnak.
A munkahelyi nyelvórák már eredményesebbek voltak néhány év múlva. Egy fiatal, lelkes egyetemista tartotta őket az irodákból verbuvált jelentkezőknek. Ingyen van, munkaidőben lehet menni, jelentkeztünk.
Nem tudom, a leányzó hogyan csinálta, de pár hónap alatt a legszerencsétlenebb csoporttársunk is felzárkózott. Pedig elvileg a "már tanultam valamit valamikor" szintről kezdtük (én a "már el is felejtettem, de azért rémlik" alkategóriában indultam), de neki még az "I am" is ijam volt.
Sajnos a boldog hónapoknak a cég szőrös szíve vetett véget, a következő tanévet már nem finanszírozták, csak a haladóknak. Mi meg azért még attól távol voltunk.
Ezután a többi már csak úgy rám ragadt. Érdekelt, figyeltem, füleltem, olvastam a feliratokat, megvettem a Micimackót eredetiben (nekem szorgos szótárazás után is gyászosan laposnak tűnt... hiányzik belőle Karinthy ragyogó szelleme, ami a magyar fordítást olyan bájossá és élvezetessé teszi).
Hogy miért meséltem el mindezt? Mert tartozom egy vallomással. Én vagyok a passzív angolos mintaképe. Olvasok, nézek, látok, mindent megteszek, ami tőlem telik, csak nehogy meg kelljen szólalnom. Mint Galla Miklós "jájj, mikrofon" tv-bemondós jelenete. Jájj, angolul beszél! Jájj, most mit csináljak? Senki nincs itt, aki jobban tud nálam és segíthetne? Futás!
Persze vannak helyzetek, amikor nem lehet kikerülni a beszélgetést, mint például, amikor hazánktól nyugatabbra nyaraltunk, és két hétre muszáj volt összeszednem magam, mert én voltam kétszemélyes turistacsoportunk tolmácsa. És lám, stresszhelyzetben működnek a dolgok: elutaztunk, csomagot hajkurásztunk, bevásároltunk, jegyet vettünk, vécét kerestünk, felmásztunk, sorban álltunk, nem is nagyon tévedtünk el, minden remekül ment.
Tavaly Ausztriában még németül is beszéltem, ami számomra teljesen rejtélyes, mert azt aztán végképp nem tanultam sosem, leszámítva az elsőként bejött kábeltévés német adók rendszeres nézését. (Micsoda reklámok voltak! Mindenki ragyogott és szép volt, és fehér blúzban főzték a zacskós levest, a nagypapák csak úgy dobálták a harminc kilós unokákat – zu risiken und nebenwirkungen lesen sie die packungsbeilage und fragen sie ihren arzt oder apotheker.)
Pár nap után úgy belejöttem a sógorokkal való pantomimezésbe, hogy mire hazautaztunk, már szinte meg voltam győződve róla: beszélek németül.
Ma pedig elfelejtettem angolul azt a kicsit is, amit tudok. Kínos.
Munkahelyemen cseng a kaputelefon, benne hablatyol egy arab. Jó ég, hogy kerül ide egy arab? – rémültem meg. Hirtelen nem jutott eszembe semmi a magyar hallón kívül, hátha az hatásos, párszor elismételtem, hogy időt nyerjek. A keleti manus lassabbra vette, így kiderült, hogy igazából angolul beszél, és az emeleten mellettünk lévő society-t keresi. Oké, mondám én megkönnyebbülve, és távirányítással beeresztettem.
Fel is jött a lépcsőkön, de valahogy eltévedt, így megjelent a irodánk ajtajában. Akkor láttam, hogy egyáltalán nem arabos, inkább olyan, mint egy kétméteres, sovány Leslie Nielsen (már amennyire a délutáni félhomályban meg tudtam állapítani). Ettől a gondolattól újabb rövidzárlat keletkezett odafent, így faképnél hagytam, és kis híján hasra esve a bőröndjein, amiket elhelyezett  a folyosón, berohantam a society ajtaján, jelentve, hogy vendégük érkezett. Mr. Nielsen ekkor már a sarkamban loholt, és én elegáns kézmozdulattal, egy lényegre törő "tessék" kíséretében utat mutattam neki. Szuper.
Legközelebb ilyen esetben németül fogok beszélni, az úgyis olyan jól megy.

jn