Egészen sokáig meg voltam győződve arról, hogy kreatív ember vagyok. Mármint olyan, aki ügyesen vág, ragaszt, színez, dekorál és így tovább. Az internet térhódításával azonban kiderült, hogy tévedésben vagyok.
Furcsa lehet a mai tizenéveseknek elképzelni, hogy vannak, akik internetmentes korban születtek és nőttek fel. Többek között én is. Akkor, ha valamit meg akartunk tudni, elmentünk a könyvtárba, megkérdeztük a tanárokat, szüleinket vagy a nagymamát. Vagy írtunk a Pajtás újság szerkesztőinek, ahogy én is tettem, amikor fejembe vettem, hogy spánieleket fogok tenyészteni, ha nagy leszek. Lehetett továbbá letöltés, mobil háttérkép, képernyőkímélő, appok és ki tudja mi helyett csodás kis Star Wars-képeket venni a trafikban pár forintért. Nekem volt egy Han Solo, mert szerelmes voltam belé, és egy Leia, mert rövid hajú, duci kislányként irigyeltem a páncélozott bikinit meg a feje köré tekert koszorút. (Most már volna miből olyat fonogatnom, de nem tetszik, a bikinit hagyjuk.) Luke-ra nem emlékszem, volt-e, annyira nem szerettem, nekem kicsit bamba volt a feje.
A rajzolás nem volt az erősségem sosem, ma is pont olyan királylányt tudok rajzolni, mint kilenc éves koromban. Bezzeg a húgom, ő kreatív és ügyes is egyszerre. A mai napig emlegetjük a nyuszivárost. Körberajzolta a kezét, és az ujjain különböző nyulacskák laktak, kicsik, nagyok, mindenféle tevékenység közben. Nem véletlen, hogy ő lett az óvó néni, nem én.
De nem is akarok senkit sem untatni a nosztalgiázással, mert a fiatalabbak rögvest ásítozni kezdenek.
Szóval kreativitás. Csak ámulok és bámulok. Napi rendszerességgel látom a facebookon, hogy milyen gyönyörű ingyombingyomokat lehet alkotni minimális idő- és anyagi ráfordítással, csak fantázia szükségeltetik hozzá. Például, hogyan készítsünk maradék húsvéti szalvétákból kutyaólat, vagy használt étolajból lávalámpát. Miként alakítsuk át otthonunkat tiroli vendégfogadóvá néhány kettéfűrészelt szarvasagancs segítségével. A lehetőségek száma végtelen.
Kicsit rosszul érzem magam, mert nekem még rendes képek sincsenek a falaimon. De csak azért, mert nem tudok festeni!
Tudok viszont joghurtos pohárból remek mikulásokat csinálni. Egyszer, jó pár éve a kolléganőimet megleptem ilyen kis figurákkal, kartonból volt a testük és a pohárka a puttony, abba tettem két-két szem szaloncukrot. Tízen voltunk a csoportban, és mire kész lettek a télapók, kicsit megutáltam a kinderakármilyen joghurtot, mert muszáj voltam olyanból kizárólag az eprest enni, hogy meglegyen a klasszikus, piros mikulás-fíling.
A mézeskalács kissé sikertelenebb próbálkozás volt, a cukormázba sok tojásfehérjét és kevés cukrot tettem, ezért nem száradt meg, így egy nagy tál töltött mézeskalácsom lett. Legalábbis így néztek ki a párosával összeragad, különböző formájú figurák – mintha a falu bolondjára bízták volna a karácsonyi sütemények elkészítését.
A süteményekről ne is beszéljünk. Sokan azt gondolják rólam, hogy finomakat sütök. Ez részben igaz, de látták volna csak a bazsalikomos, narancskrémes tortámat! Sárga csiriz petrezselyemmel... a tészta meg sem érte a betöltést, együtt költöztek át az örök cukrászmezőkre. Szerencsére a közelben egészen finom sütiket lehetett kapni.
jn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése