Vendéglő a görög csigához

A bujdosó székely történeténél már említettem, hogy nagyon ritkán járok étterembe. Ennek főleg anyagi okai vannak (mint gondolom, legtöbb ismerősöm esetében), de azért néha-néha családilag kirúgunk a hámból, kiruccanunk Pesten kívülre, és eszünk valami "ilyet otthon úgyse főzök" típusú finomságot.

Hagyományos szilveszteri kirándulásunk Tatára a nyúlós-nyálas, szitálós időjárás miatt elmaradt, de újév napján ha törik, ha szakad alapon nekivágtunk. Szentendrének. Mert kicsit későn sikerült kikászálódni az ágyból, és mire elindultunk, akár vissza is fordulhattunk volna.

A festők, szobrászok, kézművesek és turisták kicsinyke városa egy enyhe, mégis fázósan nyirkos téli napon is szép, de persze az igazi varázsa csendesen szunyókál.

Munkaszüneti nap volt ugyan, mégis, némi bevétel reményében, sok boltocska nyitva tartott, s az éttermek, vendéglők nagy része is. Sétánk során szinte csúcsforgalom volt a kis utcákon, külföldi csoportok nyarat idéző sűrűségben imbolyogtak erre-arra. 

Csodálkoztam is, hogy jé, hát nem mulatozni jöttek december végén Magyarországra, ilyen frissek, hogy már 1-jén itt ugribugriznak a nedves macskaköveken? Aztán – meghallva, hogy 90%-uk oroszul beszél – rájöttem, hogy persze, hiszen nekik valahogy máshogy vannak ezek az év végi, év eleji ünnepek, talán nem is ilyenkor szilvesztereznek. Aztán lehet, hogy tévedek, de sosem mélyültem el annyira az ortodox ünnepekben, csak valami homályos emlék az oroszórákról mondatta velem a fenti bölcsességet.

A lábam fázni kezdett, a Duna bánatosan szürkéllett, mindenhol petárda maradványok és üres pezsgősüvegek hevertek, egyre inkább vágyódtam valahol a melegben leülni.

Legyen a görög étterem. Szeretjük Görögországot, az ételeiket, a zenét. Végül is ki nem?

Képzeljétek, volt csiga! No, nem az étlapon. Ő szolgált ki.

A menü áttanulmányozására hagyott nekünk negyedórát, biztosan azért, nehogy elhamarkodjuk a választást. Egyébként ő maga nem látszott görögnek, társa, a meglehetősen kezdőnek tűnő középkorú hölgy sem (lehetséges, hogy a tulajdonos butikos nénikéje ugrott be, megmentve a félholtszezont... Kristóóóóóf, akkor most mit is kell benyomni, hogy hányas asztal? Nem megy ez a vacak!), sőt még a zene sem, inkább nemzetközi dzsessznek mondható, ami lágyan szivárgott a plafonba szerelt hangszórókból. Csak a fali polcon álldogáló retsinák és társaik, meg egy-két darvadozó olívabogyó konzerv figyelmeztetett, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

A döntés megszületett, Kristóf a kinti, fűtött pavilon és a belső tér közötti rohangászástól kicsit feszülten jött felvenni a rendelést, miután Izéke néni rászólt, hogy a hátsó asztalnál még semmi sem történt.

Az ételre újabb évszakokat vártunk, ami nem lett volna nagyon vészes, ha nincsen hideg. De hát spórolás van, télen is meg kell termelni a fenntartáshoz szükséges bevételt, majd a kedves vendég rendesen felöltözik (vagy rendel pár ouzot, hogy felmelegedjen, ami tiszta haszon). Viszont a mellékhelyiségben legalább még hidegebb volt, így boldogság volt visszaülni az asztal mellé. Nagy örömömre közben meggyújtották asztalunkon a kis mécsest, ennek lángja fölött kicsit megmelengettem elgémberedett ujjaimat.

Végre megérkezett a hagymaleves cipóban. Szerencse, hogy direkt kihangsúlyozva cipó nélkül kértük, ezért visszautaztatták a konyhába, majd újabb tíz perc után megkaptuk tálkában. Szerintem ugyanazt, mert nem volt túl forró, ellenben jó sűrű, biztosan a cipó belsejének egy része is vele csusszant, amikor áttöltötték nekünk. Az íze semmilyen, színe szomorúan semleges, megettük azért, egy kis meleg lötty az ember gyomrában mindig jól jön télen felkiáltással.
A főételt nem kritizálom, a grillezett kecskesajt kimondottan finom volt, a saláta átlagos. Kicsit irigyeltem életem párjától a bárány kebabot  és a pirosra sült, párálló burgonyát, de aki végigszénhidrátozta az ünnepeket, az szépen, csendben üljön le, és rágjon füvet az új évben.
Közben Kristófon eluralkodhatott a pánik, nem bírván a növekvő tömeggel, ezért Izéke néni még jobban bevetette magát, élénk eszmecserét folytatott egy külföldi lánnyal, körbejárva a tomato-potato kérdéskört, érintve, hogy mama no tomato, a husband pedig yes. Szegényke, még nálam is rosszabbul tudott angolul. Pontosabban nem. Nem tudott egyáltalán.
Mindezt próbálta nyájas kedvességgel ellensúlyozni, engem is kifaggatott, hogy milyen a kecskesajt, mert ő még nem kóstolta, és a vendégek is inkább halloumi sajtot szoktak kérni, mert ugye hát az egészen más kategória. Mindezt a hátam mögött közölte, miközben nyomkodta a rendeléseket rögzítő számítógépet (Kristóóóóf! Na végre, most jó.), én pedig próbáltam udvariasan kifacsarodva válaszolgatni. Az olasz kávégép és reklámtábla keverékének tűnő díszfűtést is bekapcsolta, mikor látta, hogy nagykabátban falatozom a salátát, de az nem sokat segített, inkább mutatós volt, mint hasznos. 

Ebédünk egy finom kávéval zárult, nekem szigorúan cukor nélkül, a számla végösszegét nem árulom el, de erős a gyanúm, hogy a cipót is felszámolták.

jn