A nyár egyik meghatározó élménye volt, hogy elutaztunk Belgiumba. Ezúton is megköszönöm drága barátnémnak és férjének, hogy halált megvető bátorsággal átengedték a kéglijüket, míg ők itthon nyaraltak, közben pedig eggyel megnövelték a család létszámát, egy tündéri kisfiú személyében.
Magáról a nyaralásról nem akarok hosszan írni, mert ez nem utazós blog, másrészt igazán kalandos dolgok nem tarkították az ott tartózkodást. Nos, azért mégis akadt egy-két érdekes momentum.
Az első kaland, mindjárt a repülőtéren történt. Azaz, már itthon elkezdődött azzal, hogy megvásároltunk kettő darab szemre gusztusos, minőségre is egészen tűrhető bőröndöt. Amolyan pontgyűjtögetős, matrica ragasztgatós, "úgy is tudjuk, hogy ennek ez az eredeti ára, a kedvezmény csak kamu" típusú vásárlás volt ez.
A hátulján található apró, kihúzható címkére gondosan felvezettem minden adatunkat, biztos, ami biztos.
A leszállás után megkerestük azt a bizonyos forgószínpadot, ahol kedves bőröndjeink megjelenését reméltük.
Az egyik meg is érkezett, majd a másik is, de lekapva azt a futószalagról, gyanús volt, hogy túlzottan megviselt ahhoz képest, hogy csak röpke két órát töltött egy repülőgép gyomrában. Ráadásul egy piros fonal is díszelgett a fülére tekerve-kötve. Gyorsan megnéztük a ráragasztott reptéri matricát....ez nem a miénk, valami nagyon nem magyarnak tűnő név volt rajta, hopp, vissza a szalagra.
Vártuk a sajátunkat. De nem jött. Lassan semmilyen bőrönd nem jött, csak az ominózus piros fülű keringett körbe-körbe. Ekkor esett le a tantusz, hogy ennek a tulajdonosa már odakint van, és gyanútlanul viszi a ruháinkat valahol a flamand tájakon. Rohanás kifelé, hátha meglátjuk a váróteremben vagy a parkolónál. A bőrönd sehol, az bizony már utazik, ki tudja merre.
Következett az elveszett csomagok nevezetű ablak. Szerény angoltudásommal vázoltam a helyzetet a két láthatóan nem belga hölgynek (Belgiumban, úgy vettem észre, az unalmas, nehéz, hálátlan – egyéb negatív jelzőket tessenek nyugodtan ide behelyettesíteni – munkákat szeretik más nációk képviselőivel végeztetni) és beadtam az egykedvűen forgó idegen táskát.
A félelmetesen tökéletesre sminkelt arcbőrű kreol hölgy, aki inkább egy Z kategóriás közel-keleti romantikus film főhősnőjének tűnt, mint ügyintézőnek, megkereste a számítógépben, hogy ki foglalta le a jegyet, kiderült, hogy (szerencsénkre) magyar az illető, így egy sikertelen telefonhívás után a mobilszámot a kezünkbe nyomta, hívogassuk mi az illetőt.
Hosszas telefonálgatás után kiderült, hogy akinél a bőröndünk van, egy mongol nő, aki Magyarországon él, most Charleroiból Brüsszelbe igyekszik egy ismerős autójában, és nem veszi fel a mobilját. Mindezt a lányától tudtuk meg, aki terhes és nem bírja az izgalmakat, ezért nem volt hajlandó velünk izgulni, sőt inkább kissé megsértődött ránk, amikor időnként rátelefonáltunk, hogy ugyan már, sikerült-e valamit megtudnia.
Végig abban reménykedtünk, hogy hátha mongol rablónk kinyitja a bőröndöt, és rájön a cserére, de ahogy telt az idő, egy óra, másfél, egyre kisebb esélyt láttunk arra, hogy visszahozza a cuccunkat.
Végül már mindent feladtunk, és azon voltunk, hogy elindulunk szállásunkra, ami viszonylag hosszú vonatútra volt a repülőtértől. Majd csak visszakerül a bőrönd Charleroiba, ha észreveszik a cserét, és akkor a reptériek értesítenek minket, visszavonatozunk, és megoldódik minden.
Szerencsére mire ezt eldöntöttük volna, jött a hívás, hogy semmi gáz, jön a bőrönd.
Meg is érkezett két mongol nő és egy szintén nem belga kinézetű úr kíséretében, aki, mint kiderült, házigazdájuk barátja volt, és ő jött ki a hölgyek elé Brüsszelből. Hát most vissza is hozhatta őket.
A bőröndcsere megtörtént, sűrű bocsánatkérések közepette.
Mint kiderült: a két hölgy már a repülőn alapozott a vidám nyaralás érdekében, ezért a nagy vihogás közben nem tűnt fel, milyen táskát is visz el a futószalagról. Megérkezve a szállásukra, ki akarta nyitni, hogy a hozott ajándékot átadja, de a számzár nem engedett. Még ekkor sem nézte meg jobban a bőröndöt, csak mérgelődött. Szerencse, hogy közben a házigazdát sikerült a lányának elérni (mint kiderült, a mobilt itthon hagyta Pesten... végül is minek mobilt vinni külföldre, tök fölösleges), különben valószínűleg nekiesett volna valami szerszámkészlettel.
A legjobban a következő kérdése tetszett: – És ilyenkor a bőröndöt vissza kell küldeni Budapestre?
Ó, hogyne. Mi meg majd az urammal megosztozunk két hétig azon a néhány melltartón, ami a másikban van....
Miután e kaland miatt minden buszt és vonatot jól lekéstünk, úgyszólván fél napot eltöltve egy repülőtéri műanyagszéken, gondoltuk, hogy kárpótlásul elvitetjük magunkat velük Brüsszelig, hiszen ők úgyis odamennek, mi meg legalább annyival beljebb vagyunk.
Sofőrünk, mint kiderült, grúz ember volt, aki nem igazán akart kommunikálni angolul, oroszul mi eléggé elfelejtettünk, gyatra francia tudásomat inkább eltitkoltam, nehogy túlságosan megörüljön, és elkezdjen nekem karattyolni, mert azt nem tudom követni.
A két nőt kitettük a szálláson, grúz barátunk pedig elvitt minket a brüsszeli pályaudvarra. Igazán rendes volt, mert vett nekünk egy-egy jéghideg Red Bullt (életemben ilyen rossz üdítőt még nem ittam), végig szóval tartott minket mindenféle nyelven, elmesélte, hogy utálja bevándorlókat (höhö), legalábbis egy bizonyos részüket, szidta a kormányt (a belgát), beavatott, hogy minden vágya egy sportos Audi, és a háromajtós Opel Astra egy ócska vacak (abban ültünk), majd kedvesen megemlítette, hogy van egy magyar kollégája, Alex, aki Ukrajnából jött. Remélem, érthető....
Közben tökig letekert ablakokkal suhantunk lobogó hajjal, hogy kimenjen a fél doboz cigaretta füstje, amit ez idő alatt magához szólított. Természetesen nem reklamáltunk, ő volt otthon, ráadásul el is késett a délutáni műszakból miattunk (pontosabban inkább a rablónéni miatt). Azt említettem, hogy a bevándorlási hivatalban dolgozik?
jn