Nincsen okostelefonom, csak egy régi butácska. Hívni lehet vele, tudok néhány zeneszámot feltölteni rá, és ha szépen süt a nap, akkor a szabadban tűrhető fényképeket készít. Eleve nem vagyok önképgyártó típus, soha nem értettem, mi a jó abban, ha valaki hetente többször megörökíti az ábrázatát és közkinccsé teszi. Hacsak nem vágatta le a haját, borotválta le a szakállát vagy lett szemüveges, sok minden nem változik két nap alatt. Mire megszokunk egy jó fotót, már újabb kép jön, amin ugyanaz az illető van, csak az orra három centivel balra az előzőhöz képest. Vagy jobban sikerült a hajvasalás. Vagy kialudta a táskát a szeme alól. Ami az előzőn sem látszott, csak ő tudta magáról, hogy van neki.
Néha lefotózom magam a normál géppel, hogy legyen új profilképem a fészbúkra, szerencsésebb esetben más fotóz le, kb. ennyi.
Az öncsi a címben tehát nem a selfie magyar fordítása, hanem inkább azt jelenti, hogy most magamról fogok írni. Kérdés, hogy ez érdekel-e valakit. (Mintha az eddigi bejegyzések nem rólam szóltak volna...) Jó régen blogoltam. Történtek velem dolgok, de valahogy nem akart kikerekedni belőlük iromány. Mostanában utazás közben a mp3-asomat hallgatom, kevesebbet fülelek a köröttem lévő világra.Vagy egyszerűen a téli fáradtság nevű letargult állapotban nyamvadozom. Vagy írói válság. Vagy ki tudja.
Vidám írást várnak a kedves Olvasók tőlem, hát megerőltetem magam, nehogy szomorkásra sikeredjen, és ők is borúsak legyenek. Aki borongani akar, olvasson híreket.
No, kérem szépen, mi legyen az önvallomás tárgya? Legyen az, hogy milyen lütyő is a kedves zagyvablogger. (A blogger szó semleges nemű, a bloggerina szó nem létezik, akkor sem, na! Vagy ha igen, akkor van lovagina is, és igaza volt Hofi Gézának.)
A lütyőség, vagy nevezhetjük misterbeanizmusnak is, ki-ki döntse el maga, nem egy bizonyos esetet takar, hanem általános állapotot. Hadd illusztráljam néhány apró pillanatfelvétellel.
Reggel, indulás a munkába. Hűvösebb évszak, gondosan befűzött cipő. Jaj, nem vettem magamhoz készpénzt! De elmegy a busz, ha most nekiállok cipőt kifűzni, a szőnyegre meg, amin mezítláb járunk csak, nem lépek rá utcai lábbeliben! Megvan! Az egyiket leveszem, majd féllábon beugrálok a szobába a pénzért, így spórolok egy percet, hátha ezen múlik minden. Visszaszökdécselek a bejárathoz, másik fél cipő újra fel. A busz persze elsuhan az orrom előtt.
Ugyanez a szituáció, reggeli rohanás. Kabát felvéve, táska kézben. Hoppá, mintha a hűtő ajtaját nem zártam volna be rendesen. Egyszer, még évekkel ezelőtt nyitva hagytam egész napra, több minden tönkrement odabent, a villanyszámláról ne is beszéljünk. Azóta rettegek, hogy megismétlődik a csúfos eset, tehát ellenőrzés nélkül nincs távozás. Nálunk a kamrában van a hűtő, így rohanás a ház másik felébe, ajtó megnyomkod, usgyi kifelé. Közben gyors pillantás a tűzhelyre, melynek gombjai szintén gonosz veszélyforrásként szerepelnek a reggeli menetrendben. Öt gomb, mindegyik nullán áll, huhh, mehetünk. Busz el.
Bármelyik előző kombinálható a leggyakoribbal: ajtón ki, bezár, le a lépcsőn, irány a kapu. Mivel az eszem már öt perccel, sőt többel előttem jár, a megszokott mozdulat kiesik az agyamból. Tehát a kaputól szaladás vissza, kilincs megnyomkod, az nem enged, jól van. Jó esetben, anyósom a szomszéd házban épp az ablakot csukja be szellőztetés után, így mielőtt újra felszökellnék a lépcsőn, már gyakorlottan kiabálja: bezártad! Köszi, Marika néni, jó, hogy legalább valaki észnél van.
Most, hogy sikerült komplett gyigyósnak beállítani magamat, az igazság kedvéért el kell árulnom, hogy egyszer tényleg nem zártam be. Még kettővel ezelőtti hajlékunkban laktunk, egy társasház első emeletén. És bizony estig csak kilincsre volt zárva a lakás, mert elfelejtettem ráfordítani kulcsot. De legalább nem hagytam a zárban.
Járművön fent maradni, továbbutazni megállókkal nem szoktam, de a metrónál előfordult, hogy ellenkező irányba szálltam fel. Visszatérő álmom, hogy nem jó buszra ülök, és visz a járat valahová Budakietlenre, ahonnan fogalmam sincs, hogyan jutok haza.
A legrémesebb történetet a végére hagytam. Talán tíz-tizenkét éve lehetett, hogy egy vízvezeték-karbantartás miatt anyósoméknál laktunk pár napig. Senki nem maradt otthon, mikor elindultam dolgozni. Út közben belém hasított, hogy nem emlékszem, kihúztam-e a vasalót. Beértem a munkahelyemre, de nem tudtam semmire koncentrálni. Minél inkább gondolkodtam rajta, próbáltam felidézni a pillanatot, amikor befejeztem a vasalást, annál inkább szorongatta szívem a jeges félelem, hogy nem húztam ki. Végül, mikor már félőrült voltam a bizonytalanságtól, és képzeletemben már lángokban állt a ház, szégyenszemre hazakéredzkedtem megnézni. Ki volt húzva.
A legvégére pedig mottónak Füles mackó után szabadon: Zagyvablogger mond most nektek szép meséket, gyerekek... De azért szerettek, hogyha lütyő is vagyok?
