Vegyes felvágott

Összeszedtem a Facebookon régebben, még a blog előtti időkben közzétett kisebb írásaimból párat. (Leginkább azért, hogy ne vesszenek el a múló idő temetőjében... ó, de szépen írtam ezt, csak éppen nem túl értelmes... :D ) Biztosan lesz közte ismerős, de remélem, hogy egyik-másik az újdonság erejével hat majd annak, aki akkor elmulasztotta őket elolvasni. Jó csemegézést!


A szamárcsikó

Kezdte magát kissé kényelmetlenül érezni.
Szeretett itt lenni, melegben és biztonságban, de most valami furcsa félelem fogta el, hogy nem maradhat már sokáig.
Egyszerre a jól ismert falak mozgolódni kezdtek, hullámzott minden, s ő tehetetlenül megindult egy irányba, ellenállhatatlan erő sodorta.
Tompa hangokat hallott, majd mintha átlökték volna egy kapun, hideg lett, fény vakított a szemébe, és valami keményre esett. Nagyon megütötte magát, sajgott minden porcikája, de amit látott, az rögtön elfeledtette vele a fájdalmat.
Anya! Jóságos szuszogás lehelt a fülébe, és hirtelen mindent megértett. Nem félt már a zajoktól, a rémítő világosságtól. ....Hát ez az élet. Nem lesz semmi baj, anya itt van.
"Nézd, megellett a szamár"- dördült fülébe a gazda borízű hangja. "Ejha, csillagos a homloka! Jófajta. Ennek még az unokája is értékes lesz, szép pénzt lehet vele keresni a fővárosban."
A szamárcsikó csak csendben összehúzta magát, és egymásra mosolyogtak a szomszédos jászolban fekvő kicsi fiúval.

jn (2012. december)

 ------------------------


 Hozzon az új év békét és nyugalmat,
 Hogy tudjunk örülni fűnek, fának, dalnak,
 A magányos leljen igaz lelki társat,
 Aki otthontalan, meleg fészket, házat.
 Hitében senki meg ne fogyatkozzon,
 Családjában rossz szó sohase hangozzon,
 Ki még gyermektelen, öleljen kisdedet,
 Kinek van kicsinye, övezze szeretet.
 Ne fogadkozzunk, hogy majd másképp élünk,
 Legyen az Úristen inkább segítségünk,
 Az új év így hozzon békét és nyugalmat,
 Örülhessünk újra fűnek, fának, dalnak.
 B.Ú.É.K.!

(2012. szilveszter) jn


 ------------------------


 Potty-potty, avagy minek kell címet adni a jegyzetnek, nem értem, de mindegy

Mi is dobná fel jobban az embert egy rohanós reggelen, mint az, hogy a turbócirkókazánizé (az a nagy fémdoboz, amiből a meleg víz meg a fűtés származik) erőteljes potty-potty hangok kíséretében tócsát ereget maga alá a fürdőszobában. A garancia természetesen tíz nappal ezelőtt járt le…
A ház ura a fentiekkel szembesülve harci ménhez hasonló hangokat hallat az orrán keresztül, tudván, hogy ha sikerülne is elérnie, ma semmiképp sem tud itthon maradni, hogy fogadja a szerelőt, akit (mivel már jól ismerjük a nünükéit) kevésbé szerencsés összeengedni a család technikai dolgokban nem túlzottan járatos nőtagjaival. Ellenben este jó lenne fürödni, és nem ártana, ha másnap reggel nem kellene jeget törni a lavórban.
 Végül a probléma részben megoldódik, a szerelőt sikerül telefonon megközelíteni (kizárólag reggel 7 óra és fél 8 között fogadja a hívásokat, más időpontban még sűrű bocsánatkérések, gondos kéz- és lábmosás, valamint különböző ételáldozatok bemutatása ellenére sem hajlandó leereszkedni hangjával a nép egyszerű tagjai közé). Este 6 utánra ígéri látogatását, a család feje későn tér haza, tehát a fent említett kondíciókkal rendelkező nőtagok enyhén remegő gyomorral várakoznak.
Szerelő megérkezik pontban 18 órakor, sérelmezi, hogy nincs eltakarítva a ház előtt rendesen a hó (nem igaz, de sebaj), ezért az út közepén kell parkolnia, különben a buckák közt fog rekedni, és itt kénytelen tölteni az estét, majd latyakos cipőjével átvágtat a lakáson. Szertartása kellékeit szétteregeti a fürdőszobában, a turbócirkót hamar szétszereli, majd mivel melege van, enyhén piszkos dzsekijét ráteríti a törölközők tetejére.
Előadást tart a kémények szakszerűtlen kialakításáról, majd megállapítja, hogy páciense teljesen egészséges, ez kérem nem a turbócirkóból származó kondenzvíz, tessék megnézni, belül már milyen nagy vízkő van, ott folyik lefelé, ni, a kéményből jön… A havat a szél befújja, az megolvad, és akkor jön a potty-potty. Forduljunk ahhoz, aki ezt a silány munkát kiengedte kezei közül.
Végezetül angyali mosollyal közli, hogy csak a kiszállást kéri, köszöni a létrát, legyen máskor is szerencsénk. A család szegényebb lett négyezer forinttal, ellenben szert tettünk egy döglött zöldpoloskára, ami szintén fentről ereszkedett alá a kémény-kondenzvíz hullámain.

jn (2013. február)


 --------------------------


 Birkajaj


Tél vége felé minden évben úgy érzem, hogy az idén már nem is lesz tavasz, a fák elfelejtenek lombot hajtani, a virágok a föld alatt maradnak. Most, ebben a lehangoló márciusi télben még inkább ez gondolat ütötte fel a fejét. Valószínűleg ezért, a meleg utáni vágy miatt jött elő ez a kis nyári történet, ami tavaly esett meg. Férjurammal előkotortuk az építkezés idegcincáló időszaka, valamint lustaságunk okán régóta porosodó bicikliket. Szerencsére a kényszerszünet nem okozott nagyobb károkat bennük, így némi takarítás után felpattantunk. Hová is menjünk? A Merzséhez (nem rákosmenti ismerőseimnek elmondom, hogy a Merzse egy mocsár, ami mostanság nem igazán akként funkcionál, bár egyes források biztatnak, hogy idén valami vízféle újra előfordul majd benne).
 Én - viszonylag új kerületi lakosként - még nem láttam, csak egy kis ízelítőt belőle, amikor két rokon kislánnyal vágtunk neki gyalog, de bizottságilag meguntuk, mert még egy árva kiszáradt békát sem találtunk, és a lányok inkább a fagyizásra szavaztak. Tekertünk tehát a poros utakon, időről időre megállva a tanösvény tábláinál, melyik útvonalat is kövessük, hogy sokat lássunk, de mégse dőljünk ki estére, hiszen a tespedő semmiből nem kell mindjárt a Tour de France-ra benevezni, mert nem lesz jó vége. Egy igencsak süppedős homokkal ellátott részen egyszer csak megjelent a hátunk mögött egy Suzuki. Már eleve furcsa volt, mert a "Hagyja itt gépjárművét, innen csak gyalog mehet tovább" vagy valami hasonló feliratú táblát már régen lehagytuk, de biztosan van valami oka, hogy bepöfögnek a természetvédelmi területre. Az autó három fiatalt tartalmazott, s mint a félig nyitott ablakon át kiszűrődő megjegyzésekből levettem, igencsak nehezményezték, hogy a keskeny úton mögöttem kell lépésben kocsikázniuk, mivel a vastag, puha homokban elég nehéz volt hatékonyan bicikliznem.
Azt hiszem némely felmenőm is szóba került, illetve párhuzamot vontak köztem, és ama bizonyos legelésző kétszarvú között, de végül kivonszoltam magamat oldalra, aminek megörültek, és mindjárt barátságosabb arcot vágtak, mintha még intettek is volna a kezükben lévő sörös dobozzal (de lehet, hogy az egy másik kézmozdulat volt). Az általuk felvert port és homokot a szememből és a számból eltávolítva, tovább küszködtem férjuram nyomában, aki sokkal jobb kondiban van mint én. Egy negyedórányi vidám karikázás után elértünk a Merzse széléhez, ahol nagy fák vannak, és a táblák tanulsága szerint vadászház, egy kis gazdasággal. Itt találkoztunk össze Suzukis barátainkkal, bár előbb csak egy hatalmas puffanást hallottunk, majd porfelhő lepte el az eget.
Közelebb érve megláttuk, hogy zsákutcába futván észrevették, onnan már nem lehet autóval tovább menni (gondolom, ez érzékenyen érintette őket), sofőrjük - aki eddig az egyetlen lány volt, de most valamelyik fiú elvette tőle a kormányt - hátramenetbe kapcsolt, és a miautónkat teljes gázzal nekivezette egy matuzsálemi korú, de annál alacsonyabb fatönknek. A sokat szenvedett jószág valami karosszéria-darabot le is dobott magáról, ami fent maradt, az eléggé gyűrött volt, s mire odatekertünk, már mindhárman fejüket fogva állták körbe. Azt nem ajánlhattuk fel, hogy biciklivel kihúzzuk őket a Merzséből, így (bevallom, szívemben egy icipici kárörömmel - Mi van, szétszaladt a ménes?) elkarikáztunk mellettük, illetve a vadászház-gazdaság kombó mellett. Számunkra is hamar kiderült, hogy innen nem vezet tovább út, visszafordultunk tehát, újra a három kesergő felé véve az irányt.
Ekkor döntött úgy a kis farm eddig csendben rejtőzködő lakossága, hogy kirajzik. Pillanatok alatt kérődző kecskék és gyanakvóan, de barátságosan bámuló bárányok gyűrűjében találtuk magunkat, akik őszintén érdeklődő tekintettel mustráltak minket és a kerékpárokat, illetve már némelyik a Suzukira is szemet vetett. Az elénk táruló látvány filmjelenetbe illő volt: egy csapat vidám patás az előtérben, hátul a naplemente aranyló fényei, a kettő között pedig a még éppen lefelé szállongó porban darvadozó verdáját sirató három makkmarci.

 jn (2013. március)


 --------------------------



Egy kis csapat fiú és egy lány szállt fel ma a 4-es villamosra. Furcsa volt először, hogy a szokásos röhögcsélés, vazzegek és a kezekből elmaradhatatlan füldugós telefonok nincsenek sehol. Csak egy maroknyi jól nevelt, csendes gyerek.
Majd az egyik elkezdett jelnyelven beszélni. Körbeálltak, hogy jól lássák egymást, és mosolyogva "társalogtak". Az első gondolatom az volt, hogy milyen jó lenne gyakrabban siketnémákkal utazni. Szeretem a csendet. De vajon ők nem élveznék ugyanígy a villamos csikorgását, a bugyuta párbeszédeket, a politizáló félhajléktalanokat, a visító gyerekeket, a hangosan vitatkozó párokat, a "tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a kettes villamos blablabla", csak mert nekik pont ez nincs?
Kinek jobb? Nekik, akik mindebből kimaradnak, vagy nekem, akinek a csendből jut kevesebb? Én néha választhatok, ők nem. Mégis elégedettnek és vidámnak látszottak. Talán, mert többet tudnak befelé és egymásra figyelni? Nem tudom.

 jn (2013. április)

 -------------------------

Gondolatok ebédszünetben

Valamiért szeret a metró akkor nem járni, amikor én utazom. Nem hajnali 6-kor, nem 11-kor ugrabugrálnak alá, vagy gyullad ki, lesz áramszünet, alagútrepedés, akármi, hanem csúcsidőben. Ma reggel is így volt, a pótló buszra nem lehetett felférni, sétáltam hát két megállót.
Viccesen hangzik, de jó volt. Olyan vidám-szomorkás kirándulás. Nem volt még túl meleg, víz is volt nálam, a kényelmesebb lábbeli rajtam, telefonáltam a kolléganőnek, aki ma velem őrzi a lángot, hogy nem vesztem el, majd jövök. Bár inkább szívesen elvesztem volna. Ott a szép nagy parknál, amikor megláttam, hogy a kövér bácsi sötéten fénylő szobra mellett nénik üldögélnek egy padon, nem messze hajléktalan alussza tátott szájú álmát, amiben nincsen kuka és lyukas cipő, felettük a szépségesen zöld fák, úgy belém villant az érzés: mi lenne, ha most nem mennék be dolgozni?
Csak úgy leülnék egy padra, ide az árnyékba, a szobor közelébe, a szatyrot letenném magam mellé a földre, vesszen a sajtos tészta meg a tejföl, és nem törődnék semmivel, üldögélnék, amíg világ a világ. Vagy legalábbis ma, amíg nem lesz túl meleg, és nem fogy el a víz, vagy ki nem olvasom a könyvem. Hirtelen kicsit megértettem a Tankcsapda által is klipbe öntött postást, aki fogta a rábízott lóvét, és lerándult a Balatonra, elkölteni. Egy napig szabad volt, felrúgott minden kötelezőt. Nem gondolt rá, hogy utána mi lesz, csak követte a bolond, lázadó gondolatot.
Talán mindenkiben feltámad egy ilyen vagy hasonló érzés, de győz a becsület, a tisztesség, a józan ész… A boltban pedig nem adnak betűkért kenyeret, szóval muszáj dolgozni menni. Legyőztem tehát a kísértést, és mentem tovább. Máskor is kellene (műsoron kívül, amikor egyébként jár a metró) ilyen séta, ugyanarra, hogy jobban megnézzem magamnak a fákat, a házakat. Csodás dolgokat lát az ember, ha kicsit feljebb néz, például egy valaha gyönyörű házat, legalább 100 évest, ami szinte kiáltja a századelő történeteit, de senki sem ér rá megállni és meghallgatni.
Pedig, ni, épp ott jön ki a kis fehér kötényes cseléd, karján fonott kosár, megy a szatócshoz… Aztán egy mentőautó szirénája elfoszlatja a képet… Még jó, hogy legalább a piros lámpát észrevettem a zebránál. Ott meg egy retró szobor, talán az ötvenes évekből, anya és gyermeke, olyan hosszúkásak, a falon ülnek, és örülnek egymásnak. De már itt is van a Nagykörút, megspóroltam a pótlót, jutalmul szállhatok egy másik pótlóra, sebaj. Jó néha így kizökkenni a megszokott reggeli menetrendből, még ha az embernek mindenféle zagyvaság is jut az eszébe.

 jn (2013.augusztus)


 -------------------------


 Lekvár-kaland

Intersparban kiválasztottam egy csinos eperdzsemet. A mellette tanyázó meggylekvár minden külső behatás nélkül - talán a légmozgás hatására, mert nem állt biztosan a másik üveg tetején - a mélybe vetette magát. Életem párja lenyűgöző reflexekről tanúskodva alátette a lábát, hogy ne a kövezeten csattanjon.
Sajnos hiába. Mivel nem volt a közelben eladó, némi rossz érzéssel, de teljesen tiszta lelkiismerettel beljebb rugdostuk a cserepeket, nehogy valaki belelépjen. Az eperdzsem jött velünk. A parkolóban éppen pakolásztunk a csomagtartóba, mikor a lekváros üveg kicsúszott tiszteletreméltó férjem kezéből, és az aszfalton landolt. Ő visszanyelt egy erőteljes utalásokat tartalmazó kifejezést, majd bizottságilag megtekintettük a gyümölcsfeldolgozó ipar csodáját, az üveg formájú, kocsonyaként remegő eperrudat. Ezután vidám szilánkszedegetés következett, mivel nem szerettünk volna beletolatni az üvegdarabokba, illetve az utánunk jövőt sem akartuk ennek kitenni.
Eközben egy férfi közeledett felénk, aki megállt pár méterrel odébb, és nagy élvezettel szemlélte, ahogy a piros trutyit és a szilánkokat törölgetjük magunkról. Éppen mellette volt a szemetes, ahová a papír zsebkendőket vittem bedobni. Mikor odaértem, vigyorogva megkérdezte: - Höhö, mi az? Lekvaaar? (Nem, elütöttünk egy piros tengerimalacot, annak adjuk meg a végtisztességet.)
Később kiderült, hogy a kocsiból a százast akarta lelejmolni. Poén és tanulság nincs, holnap sima vajas kalácsot fogok enni reggelire.

 jn (2013. augusztus)


 ------------------------


Ebédszünetre

Reggel olyan buszvezetővel jöttem, hogy először azt hittem róla: valamilyen rohamot kapott szegény. Mielőtt beállt a megállóba, a zebránál átengedett valakit, de olyan koordinálatlan mozgással integetett, és fetrengett az ülésben, hogy egészen megijedtem. Hogyan fog minket elvinni a végállomásig? Komolyan a számon volt a szó felszálláskor, de végül nem kérdeztem meg: Jól érzi magát? Minden rendben?
De aztán nem produkált semmi furcsát, lehetséges, hogy viszketett a háta, és az ülés támlájával vakarta meg, azt láttam ilyen rémisztő kalimpálásnak. Így később már mertem olvasni a könyvemet (nem mintha az, ha aggódva nézem a vezetőt, segített volna vészhelyzetben…). Erről jutott eszembe, hogy egyszer, még sok évvel ezelőtt, egy spanyolországi nyaraláson helyi busszal vittek minket fakultatív kirándulásra. A sofőr, egy idősebb bácsi, hogy ne unatkozzon a hosszú úton, hallgatta a rádiót, közben vidáman köhögött. Valószínűleg évtizedek óta fújhatta már a füstöt, és ez meglehetősen kikezdte a légzőszerveit. A hörgő, gurgulázó hangokat hallva komolyan aggódni kezdtünk az életéért. Meg a sajátunkért is, mert esélyesnek látszott, hogy egyszer csak menet közben egy híííííí... és itt hagy minket örökre. Mint megtudtuk az idegenvezetőtől, a rádióban éppen meccset közvetítenek, sofőrünk kedvenc csapata játszik. Sajnos a szóban forgó együttes folyton bénázott, hibát hibára halmoztak, és ez igencsak rányomta bélyegét a vezető hangulatára.
Először csak kiáltozott és csapkodta a kormányt, de mikor a mérkőzés kezdett (az ő szemszögéből nézve) kétségbeejtő irányt venni, elszabadultak az indulatok. Kihagyott helyzetek, majd sorozatban kapott gólok következtek, és a bácsi minden alkalommal a helyi érdekű szentek segítségül hívásával, jajgatva temette kezeibe az arcát, szemét eltakarva, miközben a fejét jobbra-balra ingatta. Persze ez idő alatt egyáltalán nem fogta kormányt. Ami 120-as tempónál az autópályán nem túl megnyugtató látvány. Megkönnyebbültünk, amikor végre megérkeztünk.

 jn (2013. augusztus)


 ----------------------


 Interjú Máli nénivel

Most, mikor arról szólnak a hírek, hogy megdöntötték a dödöllepirítási rekordot, és új sárgapettyes varánuszbébi látta meg a napvilágot a berlini állatkertben, szükséges egy kicsit megállnunk és meghallgatnunk az idősebb korosztály visszaemlékezéseit, útravalóként szívünkre helyezett mondatait.
Máli nénivel beszélgettünk az FC Bőrszalonnánál tett látogatásáról.

 - Hogyan tetszett eljutni egy ilyen híres futballklub háza tájára?

 - Régen volt már, kedveském, nem is emlékezem mindenre pontosan, de igen fura hely volt az. Az urammal mikoron egybekeltünk, elvitt engemet egy szép nagy kirándulásra: éjjel-nappal ültünk egy rázós buszon, míg eljutottunk egy igen fájintos városba, úgy hívták, hogy Bőrszalonna. Aztán ottan elvittek minket egy óriás pajtához. Valami olyan volt rá kiírva, hogy „fém bárca, fém fundáció”. De azt nem értettem. Főleg a másodikat. Bementünk mindahányan, akik odáig elmentünk a busszal, és körbevittek minket odabent. Hatalmas nagy füves rét volt ottan, de nem tetszett, mert nem volt egy fia bokor, se fa, ami alá ki lehetett volna ülni. Mondták, hogy ottan futballoznak a katalányok. Ezt még jobban furcsállottam, mert nálunk a legénykék szoktak labdázni a falu szélén, de biztosan ilyen messzi országban másképpen vannak ezek. Aztán azt is mondták, hogy azok a kis sámlik odafent, sorban, azokat egymásra testálják, ha meghal a nagyapa, utána a fia, majd az unoka használhatja. Nekünk is van kis sámlink, az uram nagyapja hagyta ránk, de mi azt ottan szoktuk tartani a kredenc mellett, nem visszük ki a kaszáló szélire.

- A pályán kívül tetszett még valamit látni?

 - Láttam, bizony! Betereltek minket a pajtába, és ottan mindenféle fényes nagy kelyhek voltak, éppen olyanok, mint amiket a Béla sekrestyés szokott subickolni a templomban, hogy szépek legyenek úrnapjára. Meg a falakra fel voltak lógatva a katalányok játszós tutyijai, meg is néztem közelről egyet. De nagyon ócska volt, a talpán randa göcsörtök éktelenkedtek. Mondtam is az uramnak: Lajos, ezt még az öreg, féleszű Kotora szomszéd se venné fel, pedig az minden kidobott holmit beszedeget a zsákjába.

- Mi ragadta meg legjobban a látogatás alkalmával?

 - Amikor leültettek minket a sámlira, volt rajta egy olyan gumi, amiket a gyerekek szoktak rágogatni, azt nem vettem észre, és jól belenyomódott a szvetterembe. No, az nagyon megragadott, egész este azt próbáltam kiszedegetni belőle.

 jn (2013. szeptember)

 ------------------------

 :)

Ma reggel láttam

Ma reggel láttam: kilométer hosszú vasúti szerelvényt, több száz vadonatúj Renault-val a hátán vidáman kanyarogni, apró fiúcskát a villamoson, aki "kiolvasta" az egész Metropolt, miközben minden képet kommentált csilingelő hangján, kis csokor ibolyát egy kerítés tövében, a pékségben mosolyogni az eladólányt, pedig holtfáradt, mivel kilenc napja dolgozik egyvégtében, a budai hegyeket és a Szabadság-szobrot, amik mindig ott vannak, de néha jólesik rájuk csodálkozni. "Ülj le oda! Nyugodtan" – mondta a pici fiú az apjának, aki összeszidta, mert elszakadt az újság. Egy bácsi átgázolt rajtam, mert a távolabbi ajtónál akart leszállni. A pizzás csigán nem volt rossz a sonka. Süt a nap. Ez egy kicsit szebb reggel volt, mint a többi mostanában.

Egy jó parti

Munkából hazafelé szinte mindig a vadászkalandnál már említett Zacc nevű vendéglátóipari egység előtt gyalogolok el. Az a típusú hely – ami korántsem lebuj, de nem is divatos üldögélde – ahová azért be mernék menni, csak éppen nem érzem szükségét, hogy délutánonként beugorjak valami szíverősítőre. Meglehet, egyesek azt hinnék, hogy azért megyek be egyedül, hogy ne egyedül jöjjek ki. Ezt pedig annyira nem szeretném. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy nemrég megláttam odabent két bácsikát kártyázni. Csak pár másodperc volt, amíg elhaladtam a kirakat előtt, de megfigyeltem, hogy nagy odaadással és koncentrációval verik a blattot. Aranyosak voltak, rendesen kinéző öregurak, akik ezen a viszonylag nyugodt helyen próbálják a régi idők kávéházi hangulatát visszacsempészni a ráncos hétköznapokba. Szerettem volna megállni, és orromat az üvegre nyomva kibicelni kicsit, annyira tetszett a látvány.

A fentieket pár napja írtam, csak túl rövidnek éreztem, ezért itt maradt talonban (hehe, talon...ééérted...). De most tessék, itt a folytatás.

Ma este megint arrafelé caplattam, kicsit később, mint a normál munkanapokon, mert nekem a hétfő mindig hosszabb. A két bácsi most is ott ült. Remélem, nem azóta, hanem újra. (Bár, ha van étel és ital, illetve mellékes, akkor maratoni kártyapartit is bevállalhatnak.) Ez alkalommal kicsit jobban meglestem őket, persze azért nem álltam meg bámulni. Elegáns zakóban és vasalt ingben voltak, fehér hajuk világított a presszó hangulatfényében. Pont mint két nyugalmazott professzor. Szívesen odaültem volna nézni, de mégis mit mondjak otthon? Két kártyázó bácsikát bámultam a Zaccban? Elég furcsa mentség, én sem nagyon hinném el, ha életem párja azt mondaná, hogy "bocs, kicsit késtem, mert két nénit figyeltem a parkban, ahogy kardigánt horgolnak". Na és nekik mit mondtam volna? "Elnézést, ideülhetek bámészkodni? A szatyromat csak oda lerakom, ígérem, nem szólok bele." Szóval fájó szívvel megint otthagytam őket.
Így legalább nem maradtam le a metró aluljáróban a legújabb zenei csemegéről. A már régebben említett country-énekes teljes harci díszben álldogált egy nyenyerés fickó mellett, aki éppen valami panaszos népdalt tekert nagy lelkesen a lantján. Átfutott rajtam a gondolat:  netán most osztoznak téren és időn? Lesz bunyó is, vagy békésen megférnek? Sőt! Lehetséges, hogy duettet fognak előadni (pl. a csongrádi Mary Lou-ról, aki szomorúan fon a saloonban). Sajnos ez nem derült ki, mert közben beértem a mozgólépcsőhöz, ahol nagy meglepetésemre eltűntek a beléptetőkapuk. Vajon egyelőre vége a tesztüzemnek, vagy örökre bebukott a nagy bliccelő-lefülelő üvegcsoda, amelynek nem túl kedves, de annál szorosabb ölelése oly mély nyomokat hagyott a lelkemben és a bordáimban? Nekem nem hiányzik, mindig kikerültem a csúfos találkozás óta – bérlettulajdonos lévén, teljesen tiszta lelkiismerettel. Nos, előbb-utóbb majd kiderül. Mindenesetre azért továbbra is résen leszek. Résen, ééé.... Khm. Bocsánat.

jn