Vadászkaland

Úgy kezdődött, hogy szerettem volna egy marék sörétet. Egy csatos üveg aljából szándékoztam a lerakódást kitisztítani, és mivel gyermekkori emlékeim között szerepelt egy jó nagy adag sörét, amivel nagymamám hasonlóan cselekedett, gondoltam, hogy beszerzek én is ilyet magamnak. Jó mulatság lesz a kis surrogó golyócskákat forgatni a vízben, izgalmasabb és gyorsabb, mint az ecetes áztatás.

Na, de honnan szerezzek? Először a Facebookot hívtam segítségül, ismerőseimtől próbáltam kérni, de azon kívül, hogy jól elviccelődtünk a témán, nem sok minden történt. Úgy látszott, hogy nem vadászik senki, vagy ha igen, akkor nem szívesen válna meg egy pár szem lövedéktől, vagy minek is hívják ezeket.

Munkahelyemtől nem messze van egy vadászbolt, minden nap elsétálok előtte, amikor megyek hazafelé, de valahogy nem figyeltem fel rá addig. Sörét, sörét... Hopp, talán megpróbálom ott. Biztosan nagyobb sikerrel járok, mint a kínai ruhaüzletben vagy a Zacc névre hallgató vendéglátóipari egységben (bár ki tudja).

Alászálltam tehát a pincehelyiségbe, ahol két keki színű pulóverben pompázó férfiember tanyázott. Kissé felélénkültek, mikor feldolgozták az információt, hogy egy nőnemű egyén érkezik szentélyükbe, és egyiküknek sem a nagymamája. A pult mögött álló úr kihúzta magát, és nyájasan érdeklődött, miben is segíthet.

Előadtam, hogy nekem egy marék sörét kellene. Jött a klasszikus kérdés: mire? Mondtam, hogy üveget pucolni.

Láttam lelki szemeimmel, hogy a homlokán végigfut a "loading" felirat, majd elképzeli, ahogyan nekikeseredve lövök a maszatos ablakokra. Segélykérőn nézett a másik pulóveresre.

Muszáj volt elmagyaráznom, hogy nem ablaktisztításra óhajtom a golyócskákat felhasználni, hanem a fent említett célból van rájuk szükségem, mire megkönnyebbült derűvé változott a gyanakvásuk.

Van fegyverviselési engedélye? – kérdezte az eladó. Hát, az nincsen, vallottam be töredelmesen. Akkor sajnos nem adhat. Különben is, a sörét nem egészséges. És nemcsak akkor, ha az ember hátsójába beleeresztik, hanem ha így vízben áztatják. Merthogy ólomból van. Ne akarjak én söréttel mosogatni.

Jó, mondtam, de a nagymama... Oké, a nagymamáé biztosan acélból volt, de most már olyat nem gyártanak. No, ezt is megtudtam.

Kicsit elszomorodtam, hogy nem tudom kipróbálni ezt a retró háztartási praktikát, de végül találtam otthon egy evőkanálnyi nagyobbacska hematit gyöngyöt, amiből soha nem fogok semmit sem fűzni, és bízva abban, hogy nem lesz tőle bajunk, befogtam őket surrogni. Legfeljebb elkopnak, de csak nem kapunk hematitmérgezést.

Közben jelentkezett egy kedves ismerősöm, hogy tudna adni sörétet, de mivel már megoldódott kínzó problémám, nem éltem a lehetőséggel.  Már csak azért sem, nehogy valamelyikünket bekasztlizzák tiltott mosogatásért.

Azért annak örülök, hogy a vadászboltból nem lehet kilátni az utcára. 

jn

Tanulságos Emőke

Szabad ám feliratkozni is a blogra, eme bátran cselekvők között kisorsolok egy hagymalevest cipó nélkül a görög csigáéknál. ;)

A régi viccnek teljesen megfelelve, minden nap BMV-vel utazom: busz, metró, villamos, ebben a sorrendben. Többek között ezért is születhettek meg múlt évben a villamos–szösszenetek, amiket megosztottam ismerőseimmel, több-kevesebb sikert aratva. Inkább többet. Köszönöm nektek!

A minap is rázkódtam a nagy sárga közlekedési eszközön, s jobb híján füleltem, ahogy szoktam, hátha elcsípek valami érdekes beszélgetést.
Egy fiatal lány mesélte a vele utazó fiúnak, hogy ismerőse, a hatéves Emőke tisztára belezsongott az életkorára egyébként jellemző hercegnősdibe: rózsaszín hacuka, hátizsák, tolltartó, minden használati tárgyon Disney Hófehérkék és Hamupipőkék csillognak-villognak.
Húga, a kis szőke Anna szintén elkapta a hercegnő-lázat, de ő nagyban játszik: csak tüllszoknyában hajlandó óvodába menni, és úgy is viselkedik, mint egy vérbeli királylány. Ez a stílus meghozta neki a nem várt sikert is: egy gyerekeknek szóló színházi előadáson az "igazi" királykisasszony kiválasztotta őt a nézők közül, és vele keringőzött egyedül a színpadon.
Erre Emőkének vérbe nyihhant a szeme, és elkezdett ordítani, hogy mi az, hogy nem vele táncol a királylány, különben is, Anna ellopta tőle a hercegnői mivoltát, ez az ő ötlete volt eredetileg. Végül meg kellett mosni az arcát vízzel, mert úgy felhergelte magát.
Kicsit mosolyogtam a történeten, közben el is elszomorodtam. Az ősi irigység ez? Vagy az álmaink kisajátítása? Csak én álmodhatok valamiről, és amiről álmodom, az senki másé nem lehet? Azzal, hogy álmodom róla, magamhoz láncolom, és az enyém lesz? Nem. Még az sem az enyém, ami a kezemben van, csak kölcsön kaptam egy időre.
Álmodni szabad, sőt sokszor hasznos is: gazdagabb, színesebb lesz az ember élete ezáltal. Néha azonban rombolhat, mert az álmod rabja leszel, és az, hogy nem válsz soha "igazi királylánnyá", vagy éppen nem veled táncol a herceg, akár meg is keserítheti az életed. Még akkor is, ha végig tudtad, érezted, hogy igazából sosem nem fog megvalósulni az, amiről álmodtál.
Emőke, kicsi, hisztérikus Emőke, köszönöm, hogy tanítasz. Megígérem, hogy soha nem fogom bántani az Annákat. Ha velük táncol a királylány, hát tegye. Lehet, hogy tánc közben jól letapossa a lábukat. :)

jn

Asszonyom, összenyom!

Nem tudom, mi az oka, de ha leülök a buszon egy kettes ülésre belül, akkor rögtön megtalál a felszállók közül a legeslegkövérebb ember, és azonnal beprésel az ablakhoz. Ha véletlenül nem óriás jön, akkor újságot szétterítve olvasó, terpeszkedő, táskában pakolászó, hadonászó, mindegy, a lényeg az, hogy szinte mindig vigyázállásban ülök. Jó, tudom, inkább hálás lennék, mások órákat zötykölődnek állva nap mint nap... Csak úgy érzem, Murphy valamiért engem szerencséltet, hogy illusztráljam valamelyik eddig még íratlan törvényét. Tegnap hazafelé is egy 130 kilós asszonyság szemelte ki a mellettem lévő helyet (szinte felsikoltottam, amikor lezuttyant mellém, nem lehet, hogy nekem folyton ilyen jut), aki rögvest kinyomta belőlem a szuszt – még időm sem volt nagy levegőt venni, hogy hazáig legyen miből vegetálnom –, ráadásul kürtős kalácsot majszolt (gondolom, hogy kibírja vacsoráig), így még mocorgott is. Később meglepve tapasztaltam, hogy engedett a szorítása, mintha távolodna tőlem. Arra a következtetésre jutottam, hogy az ülés megviseltebb fele felmondta a szolgálatot, dőlni kezdett, és útitársam csak azért nem hömpölyödik a közlekedőfolyosóra, mert a tömeg megtartja. De mégsem így volt, mert visszatért, amint még több ember kezdett felpréselődni a buszra. Közben az oldalam kezdett kellemetlenül magas hőmérsékletet elérni, és eszembe jutott, hogy egy kocka csoki van a kabátzsebemben, amit meg kéne menteni, de fél centiméternyi helyem sem volt ahhoz, hogy benyúljak és kivegyem. Felállni már esélyem sem volt, mert közben egy kisvárosnyi ember gyűlt össze a járművön, így kénytelen voltam továbbra is a közben már száját elégedetten törölgető búboskemence árnyékában aszalódni. Különösebb poénja nincs a történetnek, csak annyi, hogy mikor kiszabadultam, úgy éreztem magam, mint Micimackó, akit a barátai együttes erővel rángattak ki nyuszi barlangjának ajtajából. Azzal a különbséggel, hogy Micinek valószínűleg nem izzadt ronggyá a fél oldala, és nem volt a zsebében egy felismerhetetlenségig eltorzult csokoládékocka.

jn

Some broken hearts

A reggeli hegedűs bácsit (aki mostanában mintha eltűnt volna az aluljáróból – ma eszméltem rá, hogy hiányzik az odavagyokmagáért és társai) délutánonként felváltja egy álcowboy, aki érdekes kiejtéssel, mint akinek rágógumitól eldugult a nyálkahártyája, country-dalokat énekel, közben gitáron kíséri magát.
Ma ezt a nótát tolmácsolta nagy átéléssel, mialatt átvágtam az aluljárón:

A dalt különben nagyon kedvelem, ráadásul hajlamos vagyok egyébként is dúdolgatni magamban (életem párja szerint nem magamban danolászom, mert akkor nem hallatszana ki), a mozgólépcsőn lefelé menet már zümmögtem a "some broken hearts"-ot. Sajnos félhangosan, így sikerült a pár lépcsőnyivel előttem haladó, és éppen hátra tekintő fiatalember arcába énekelnem, hogy "my love for you never dies". Egy csöppet kikerekedett a szeme, de hirtelen visszafordult előre, gondolom, emésztette az információt.

Azért a metróba leérve, gyorsan elmeséltem az ott várakozó férjemnek, hogy az előbb vallottam dalban szerelmet, nehogy kínos jelenetben legyen része, amikor esetleg megkérik a kezem, én meg nem adom.

jn

Ökumené a lejtőn

Ezt a bejegyzést csak a szerencse mentette meg, vagyis én, mert hirtelen kimásoltam, így nem veszett el a kétpercenként jelentkező piros hibaüzenetek erdejében. Szóval, úgy olvassátok, hogy nem biztos, hogy még egyszer nekiveselkedtem volna. :D

Vasárnap délelőtt, háromnegyed tíz körül ballagok éppen a templom felé, amikor látom, hogy egy néni hosszú fekete kabátban, fején piros bilikalappal, vágtat előttem kb. 20 méterrel.
Időnként riadtan hátra forog, majd megint belehúz. Lázasan kutattam emlékeimben: vajon a mi gyülekezetünk tagja lenne? Nem ismerős. Vagy mégis? Neki én biztosan ismerős vagyok, különben nem pörögne, mint a ringlispíl.
Lehet, hogy elő kéne kotorni azt a szemüveget, amiről pár éve azt mondták a szemészeten, hogy felesleges lenne viselnem, mert 12 év alatt nem romlott semmit a nézőkém?
Na, majd ha beérem a nénit, jobban megtekintem, és rögtön kiderül.
Mivel én is loholtam, nehogy elkéssem, hamarosan a nyomába értem a lejtős utca alján. Már kis híján meg is előztem, amikor a néni nagy levegőt vett, hátra fordult... (Itt meg kell jegyeznem, hogy a szemében ott láttam a szellemi leromlás előszelének azt a kissé zavaros csillogását, amit csak az ismer föl, akinek már volt jó pár szenilis szomszéd nénije.)
A csinosan kisminkelt (ciklámen rúzs a fogakon, kötelező jelleggel) nénike reménykedve rám nézett, és megkérdezte:
– Ne tessék haragudni, ma vasárnap van?
Mondom neki, igen, vasárnap.
– Mert megyek a templomba, de senki nem jön, hát hol vannak az emberek? Már azt hittem, hogy eltévesztettem a napot, és nem is vasárnap van.
Az igazsághoz tartozik, valóban nem szokott hömpölyögni a tömeg a templom felé, de most egészen kihalt volt az utca, autók sem nagyon álltak a környéken, el is gondolkodtam, hogy  esetleg elmarad a mise? Á, olyan nincsen... Vagy.. .jujujuj, lehet, hogy tényleg nem vasárnap van, és mi boldogan ballagunk a nénivel, mint két széllelbélelt Malvinka, ki-ki felekezete szerint, a nagy bizonytalanságba?
Nem, nem, azért én még csak nem tartok itt.
A néni kérdezi: – Maga is a misére jön?
Nem, én a reformátusokhoz megyek, szóval biztosan vasárnap van – válaszoltam. (Logikus, nem? Micsoda bátorító információ! Végül is... Szerencse, hogy nem zsinagógába igyekeztem, akkor végképp magába roskadt volna szegény.)
– Köszönöm szépen! –  mondá megkönnyebbülve a néni, és a saroknál szétváltak útjaink.
Vasárnap volt, tényleg, nem maradt el semmi. Remélem, hogy a néni is megnyugodott a misén. Hacsak nem volt véletlenül baptista.

jn

Vendéglő a görög csigához

A bujdosó székely történeténél már említettem, hogy nagyon ritkán járok étterembe. Ennek főleg anyagi okai vannak (mint gondolom, legtöbb ismerősöm esetében), de azért néha-néha családilag kirúgunk a hámból, kiruccanunk Pesten kívülre, és eszünk valami "ilyet otthon úgyse főzök" típusú finomságot.

Hagyományos szilveszteri kirándulásunk Tatára a nyúlós-nyálas, szitálós időjárás miatt elmaradt, de újév napján ha törik, ha szakad alapon nekivágtunk. Szentendrének. Mert kicsit későn sikerült kikászálódni az ágyból, és mire elindultunk, akár vissza is fordulhattunk volna.

A festők, szobrászok, kézművesek és turisták kicsinyke városa egy enyhe, mégis fázósan nyirkos téli napon is szép, de persze az igazi varázsa csendesen szunyókál.

Munkaszüneti nap volt ugyan, mégis, némi bevétel reményében, sok boltocska nyitva tartott, s az éttermek, vendéglők nagy része is. Sétánk során szinte csúcsforgalom volt a kis utcákon, külföldi csoportok nyarat idéző sűrűségben imbolyogtak erre-arra. 

Csodálkoztam is, hogy jé, hát nem mulatozni jöttek december végén Magyarországra, ilyen frissek, hogy már 1-jén itt ugribugriznak a nedves macskaköveken? Aztán – meghallva, hogy 90%-uk oroszul beszél – rájöttem, hogy persze, hiszen nekik valahogy máshogy vannak ezek az év végi, év eleji ünnepek, talán nem is ilyenkor szilvesztereznek. Aztán lehet, hogy tévedek, de sosem mélyültem el annyira az ortodox ünnepekben, csak valami homályos emlék az oroszórákról mondatta velem a fenti bölcsességet.

A lábam fázni kezdett, a Duna bánatosan szürkéllett, mindenhol petárda maradványok és üres pezsgősüvegek hevertek, egyre inkább vágyódtam valahol a melegben leülni.

Legyen a görög étterem. Szeretjük Görögországot, az ételeiket, a zenét. Végül is ki nem?

Képzeljétek, volt csiga! No, nem az étlapon. Ő szolgált ki.

A menü áttanulmányozására hagyott nekünk negyedórát, biztosan azért, nehogy elhamarkodjuk a választást. Egyébként ő maga nem látszott görögnek, társa, a meglehetősen kezdőnek tűnő középkorú hölgy sem (lehetséges, hogy a tulajdonos butikos nénikéje ugrott be, megmentve a félholtszezont... Kristóóóóóf, akkor most mit is kell benyomni, hogy hányas asztal? Nem megy ez a vacak!), sőt még a zene sem, inkább nemzetközi dzsessznek mondható, ami lágyan szivárgott a plafonba szerelt hangszórókból. Csak a fali polcon álldogáló retsinák és társaik, meg egy-két darvadozó olívabogyó konzerv figyelmeztetett, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

A döntés megszületett, Kristóf a kinti, fűtött pavilon és a belső tér közötti rohangászástól kicsit feszülten jött felvenni a rendelést, miután Izéke néni rászólt, hogy a hátsó asztalnál még semmi sem történt.

Az ételre újabb évszakokat vártunk, ami nem lett volna nagyon vészes, ha nincsen hideg. De hát spórolás van, télen is meg kell termelni a fenntartáshoz szükséges bevételt, majd a kedves vendég rendesen felöltözik (vagy rendel pár ouzot, hogy felmelegedjen, ami tiszta haszon). Viszont a mellékhelyiségben legalább még hidegebb volt, így boldogság volt visszaülni az asztal mellé. Nagy örömömre közben meggyújtották asztalunkon a kis mécsest, ennek lángja fölött kicsit megmelengettem elgémberedett ujjaimat.

Végre megérkezett a hagymaleves cipóban. Szerencse, hogy direkt kihangsúlyozva cipó nélkül kértük, ezért visszautaztatták a konyhába, majd újabb tíz perc után megkaptuk tálkában. Szerintem ugyanazt, mert nem volt túl forró, ellenben jó sűrű, biztosan a cipó belsejének egy része is vele csusszant, amikor áttöltötték nekünk. Az íze semmilyen, színe szomorúan semleges, megettük azért, egy kis meleg lötty az ember gyomrában mindig jól jön télen felkiáltással.
A főételt nem kritizálom, a grillezett kecskesajt kimondottan finom volt, a saláta átlagos. Kicsit irigyeltem életem párjától a bárány kebabot  és a pirosra sült, párálló burgonyát, de aki végigszénhidrátozta az ünnepeket, az szépen, csendben üljön le, és rágjon füvet az új évben.
Közben Kristófon eluralkodhatott a pánik, nem bírván a növekvő tömeggel, ezért Izéke néni még jobban bevetette magát, élénk eszmecserét folytatott egy külföldi lánnyal, körbejárva a tomato-potato kérdéskört, érintve, hogy mama no tomato, a husband pedig yes. Szegényke, még nálam is rosszabbul tudott angolul. Pontosabban nem. Nem tudott egyáltalán.
Mindezt próbálta nyájas kedvességgel ellensúlyozni, engem is kifaggatott, hogy milyen a kecskesajt, mert ő még nem kóstolta, és a vendégek is inkább halloumi sajtot szoktak kérni, mert ugye hát az egészen más kategória. Mindezt a hátam mögött közölte, miközben nyomkodta a rendeléseket rögzítő számítógépet (Kristóóóóf! Na végre, most jó.), én pedig próbáltam udvariasan kifacsarodva válaszolgatni. Az olasz kávégép és reklámtábla keverékének tűnő díszfűtést is bekapcsolta, mikor látta, hogy nagykabátban falatozom a salátát, de az nem sokat segített, inkább mutatós volt, mint hasznos. 

Ebédünk egy finom kávéval zárult, nekem szigorúan cukor nélkül, a számla végösszegét nem árulom el, de erős a gyanúm, hogy a cipót is felszámolták.

jn