BÚÉK!

Köszönöm minden kedves Olvasómnak határon innen és túl, sőt az Óperenciás tenger másik oldalán is, hogy figyelemmel kísérte ezt a még fiatal, de remélem, hogy szépreményű  blogot, és kívánok nagyon-nagyon boldog új évet!

Szeretettel várlak titeket a jövőben is!

A Százéves

Kicsit furdal a lelkiismeret, amikor a Százévesre nézek. Mióta nincsen igazi funkciója (kivéve, ha vendégek jönnek, és kevés az ülőhely), a sarokban álldogál a vendégágy oldalában, és a szobába nem illőnek tűnik. Amíg ő volt a számítógépes székem, valahogy úgy a helyén volt, hű társként recsegett alattam kötelességtudóan, ellátta a feladatát, természetes volt a jelenléte.
Nemrég elvette az állását egy fiatalabb, görgős, szép bőrhuzatú, kényelmes, aki, szerintem, ha nem látom, kicsit gőgösen néz az öregre. Néha, mintha arra is fordulna, mikor kimegyek a szobából, hogy még jobban kifejezhesse szánalmát: szegény szék-apó, a te időd lejárt, egyébként is, sosem illettél a modern bútorok közé.
Hogy miért hívom az öreget Százévesnek? Mert számításaim szerint tényleg annyi idős lehet. A dédszülőktől maradt ránk, jó stabil, támlás faszék, talán egy-két klasszikusan berendezett lakásban még akad belőle néhány példány. Vagy étteremben, cukrászdában valahol. Egyszer egy réges-régi, vendéglőt ábrázoló képeslapon örömmel fedeztem fel a Százéves testvéreit.
Pár éve kíváncsiságból felfordítottam, akkor láttam meg a kopott címkét, hogy az "Első Máramarosi Hajlított Bútor és Faárugyár; Altmann és Huber Máramarossziget" dicső terméke. Mellette egy kacskaringós  hintaszék rajza, meg egy másik bútordarabé, amit nem igazán tudok beazonosítani, alig látszik.
Kutattam a neten, de nem sok mindent találtam, mindössze annyit, hogy a múlt század tízes éveiben lehetett a cég virágkora, de csak egy-két helyen említik. A címke stílusa is a békebeli újsághirdetéseket idézi. Innen kapta a Százéves elnevezést.
Azt mondanom sem kell, hogy a Kényelmes nem fog száz évig élni. A Százévesre, bár egy cseppet inog, bátran fel lehet állni ma is, nem kell attól tartani, hogy a szép barna fa beszakad, és a keret mentőövként fog a derekam körül ékeskedni. A Kényelmesnek pár hét használat  után már gyűrődik a huzata, és a varrások sem lesznek örök életűek. Ő a fogyasztói társadalomhoz igazodik, a Százéves pedig dacol azzal. Nem akarom túlcifrázni a történetet, érzelgős, nosztalgiázós blogbejegyzést írni, párhuzamot vonni a székek, dédik és unokák, elmúlt és jelen világ között, csak megörökíteni a Százévest, éveken át hűségesen szolgáló barátomat. Mert igazán megérdemli.

jn

A karácsonyi halászlé

Szomorúan nézett végig a falon sorakozó okleveleken. Egykedvűen lógtak a megsárgult papírok, egy ragyogó elme üveglap alá zárt tanúi. Mióta egyedül élt, a por is vastagabban ült meg rajtuk. Néha-néha még felemelték a telefont a régi barátok, kollégák, de az utóbbi években megritkultak az érdeklődő hangok.  Ősszel meghívták egy konferenciára, ügyetlenül kivasalta a fehér inget, felvette az ünnepi mosolyt, de alig várta, hogy hazaérjen. Fájt a lába, és szüntelenül a kutya járt az eszében, vajon sír-e utána, biztosan szétkaparta már az előszobát.

Nem nagyon mozdult ki otthonról, csak a kötelező napi séta Fülessel, összekötve a zsemle-párizsi beszerzésével, újságos, posta, gyógyszertár. A tacskó legalább mindig örül neki, ha végre eloldozza a pórázt a kijárat előtt.

 Amikor a régi fényképeket nézegette, előbújtak a vidám kirándulások, a nagy labdakergetések, a kerékpártúrák, ilyenkor sóhajtott egyet, és kikapcsolta a számítógépet. Nem szerette, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkába. A gyerekek már csak ünnepeken jönnek, de az idén még ez sem lesz. Külföldön van mindkettő, messze, nehéz az utazást megszervezni, drága a repülőjegy, apu, majd telefonálunk… Az unokát, a három hónapos kicsi lányt, eddig csak fotón látta.

Decemberben az utcán, a boltokban, mindenhol a nyakába ömlött az arany-piros készülődés, megszokásból rá is átragadt az izgalom, csak a piacon, a halasnál jött rá, hogy nem is akar halászlét. Az idén sem. Magdolna szerette, minden karácsonyra készített, de őneki valahogy már nem kell. Egy személyre nem főz, sok vele a munka, nem éri meg.

Huszonnegyedikén előszedte a kis műfenyőt, a régről megmaradt díszeket, nocsak, a kis angyalnak letört a trombitája, sebaj, van pillanatragasztó a hűtőszekrényben.  A szoba közepén megállt, kezében a törött angyalka, a tubus. Mit csinálok én tulajdonképpen? Fenyő, dísz, karácsony? Kinek, minek? A kutya ott ugrált körötte, de észre sem vette, majdnem rálépett.

Ha Magdolna itt lenne… Miért, Istenem, miért kellett itt hagynia? Tudta, hogy neki is része volt benne, talán másképp kellett volna élni, szeretni. Nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát. Ránézett az órára, még csak délután három. Négyre pont odaérne a templomba. Halvány emléke volt arról, hogy ilyenkor van szentestén az istentisztelet. 

Megmosta az arcát és felöltözött, a fekete zakó vállát gondosan leseperte a ruhakefével, megkereste a könyvespolcon a hátsó sorba szorult zsoltároskönyvet, lefújta róla a port. – Füles, légy jó, ne zavard mások karácsonyát – lépett ki a folyosóra.

A földszinten összetalálkozott a hölggyel, aki mindig kedvesen köszönt a lépcsőházban. Csinos kalap, kézitáska, finom ráncok a csillogó szeme körül. Merrefelé, így karácsony délutánján, kérdezi most is mosolyogva. –Templomba, csak ide a tér túlsó felére. – Én is oda igyekszem. Tudom, hogy egyedül van, minden nap látom a kutyával. Van egy kis frissen főzött halászlevem, ha szereti. Meghívhatom szentestére?

jn

(Megjelent a Reformátusok Lapja 2013/51-52. számában.)

Nem. Nagyon. Szeretem.

Nem szeretem a karácsonyt. Talán száz évvel ezelőtt szerettem volna, igazi gyertyával, papírgirlandokkal, aranyszínre festett dióval, labda, hintaló a gyerekeknek, kötött harisnya a nagymamának... Havas estén szánkóval húzza haza édesapa a fenyőt, kackiás bajszú katonatiszt köszön neki az utcai lámpa alatt.
Csendes éj, szentséges éj, háromkirályok, másnap templomba megy a család, vastag harisnyát húznak a gyerekekre, jéghideg a fekete-fehér mintás padozat.
Mintha eltévedtem volna, a mai karácsony bizarr időutazásnak tűnik. Eladtuk a szent ünnepet. Színes kínai izzósorokért, bolti fűrészpor-bejgliért, év végi hajtásért, tablet, mégokosabb mobil,  félfizetésnyi óriáslegó a gyereknek, reszkessetekbetörők ötezredszer, melegítőben majszoljuk a hideg rántott halat a tévé előtt. És már vége is. Hová tűnt a varázs?
Volt egyáltalán varázs, vagy generációkon át becsaptuk magunkat? Megöltük az ünnepet, ártalmatlan giccs-kisdeddé poénkodtuk a Szent Krisztust.
Nem nagyon szeretem a karácsonyt.  Olyan üres. Még a templomokban is sokszor. Kegyelem és csoda, ha az örömhír elemi erővel szól, megérinti a szíveket, és nem "jaj, karácsony van, illik templomba menni 25-én, biztos, ami biztos, talán beszámítják majd, akkor, ott, odaát",  ittállokjászolodfelett, bajszos pap kenetteljes, dörgő hangon olvassa a keleti bölcseket, siessünk haza, mert jönnek a rokonok ebédre...
Szeretném, ha a karácsony bensőségesebb lenne. Nem unott arcú tizenévesek turkálnák a franciasalátát (jobb lenne a haverokkal bulizni, itthon dögunalom, csak vacak üdítő van, nagypapa pedig megint valami piaci gagyit hozott, ahelyett, hogy pénzt adna), feszült, ideges szülők húzgálnák magukon az elegáns szoknyát, nyakkendőt (már megint összevesztünk a fadíszítésnél, minden pénz elment ajándékra és ételekre, mit fogunk itthon csinálni egy hétig, ha elfogy a beszédtéma), hanem több fogná össze a családokat, mint a 24-25-26.
Szeretem a karácsonyt, mégis. Mert bármelyik nap lehet. Akár nyáron is. Egy mondatban, amit valaki mond. Ő talán öt perc után el is felejti, de nekem hónapokig örömet szerez, ha eszembe jut. Egy mosolyban, amit ingyen kaptam, vihető, eltehető, elővehető, szívbe menthető. Egy kis kavicsban, amit egy pici lány adott nekem, csak úgy. A jól sikerült mákos-sajtos rudamban, ami percek alatt eltűnik a vidám arcok mögött. A szupermarketban álldogáló néniben, aki őszintén örül egy széthúzott kiflis nejlontasaknak, hogy nem kell reszkető ujjaival percekig hámozgatnia. A jeges pocsolyában az utca végén reggel..."jé, megjött az első fagy". A szakállas buszvezető bácsiban, aki mindig mosolyogva köszön, a héten született picurka Marci barátomban, a kis kandallónk ropogó tüzében, a hétfőben, a keddben...
Köszönöm, hogy mindig karácsony van, csak észre kell vennem.

jn