Tegnap láttam egy halott embert. Pontosabban a cipőjét. Koszosan kandikált ki a fekete nejlonzsák alól, amivel leterítették. A faltól nem messze volt a test, egykedvűen villogó rendőrautó állt mellette, fejénél három zöld kuka őrködött. Biztosan a kíváncsi szemek miatt húzták oda a járdaszegély mellől a nagy műanyag szemetes edényeket.
A piros-fehér csíkos szalagokat vettem először észre, aztán láttam meg az ócska sportcipőt. Mellette kopott, fekete kapucnis dzseki hevert. A hajlék nélküli emberek klasszikus öltözéke. Lába mellett víznek tűnő tócsa. Talán már régebben meghalt, a mentők gyorsan el is mentek, s csak a holttest elszállítását várta a kocsiban ülő rendőr.
Egyszerre esett az eső, és sütött ragyogón a nap, a napszemüvegemet kis vízcseppek permetezték be. Ilyen szép tavaszi napon hagyta itt szegény ezt a világot. Szerettem volna könnyezni egy kicsit, hogy valaki megsirassa azt a szegény ördögöt, ki tudja, fog-e hiányozni bárkinek is...
Később, mikor otthon elmeséltem, eszembe jutott, vajon mit éreztem volna, ha az a kilátszó cipő szép, fényes bőrből van, a kabát elegáns szövet? Akkor is csak egy rendőrautó állt volna ott? A libegő műanyag szalag mellett bámészkodtak volna emberek, vagy mindenki továbbhaladt volna, ahogyan én is?
Szegény ember, tudd, azért valaki sajnált téged. Igaz, már nem sokat kezdesz vele. De mi azért tudunk kezdeni valamit. Például a személyválogatásunkkal.
