Ünnep!

Minden kedves Olvasómnak áldott karácsonyt kívánok!

Jótett, helybe'

Tegnap a Kosztolányi Dezső téren becsúszó szereléssel elhappoltak egy vak embert előlem. :)
Szokatlanul ügyetlenül közlekedett, messziről láttam, hogy nehezen találja meg a zebrát, a járdaszigeten a fűre téved, alig kerüli el a lámpaoszlopot, pedig volt nála fehér bot. Ijesztő volt, azt hittem, előbb-utóbb lelép az autók elé véletlenül. Szerencsére baj nélkül átért, így nem kezdtem vadul szaladni utána, hanem a következő átkelőnél próbáltam beérni. Közben egy nő elment mellette, de ügyet sem vetett rá.
Éppen zöld lett a lámpa, amikor szinte már ott voltam karnyújtásnyira tőle. Nyitottam a szám, hogy jelezzem, itt a felmentő sereg, amikor láttam, hogy egy középkorú, munkásruhába öltözött férfi rohan velünk szemben, rézsútosan át a zebrán. Olyan meglepő volt, fel sem fogtam, mit akar, csak amikor elkapta a vak karját és mielőtt az egyet nyikkanhatott volna, villámgyorsan átkísérte. Akkor láttam, hogy a saroknál ott áll az autója járó motorral, nyitott ajtóval. Befordulni készülhetett, amikor meglátta a szegény bolyongót, és nem várt senkire, kiugrott, szaladt segíteni. Az akció után visszaült a kocsiba, és elhajtott a dolgára.
A vak a túloldalon nekiment egy állványnak, majd megállt, de ekkor már én is odaértem, és kérdeztem, hogy segíthetek-e (olvastam valahol, hogy sose ráncigáljuk kéretlenül a nemlátókat, hanem kérdezzünk először), de ő közölte, hogy csak kifújja az orrát, és köszöni, de tényleg nem kell segíteni. Nem mondom, hogy örömmel hagytam ott, de nem akartam vele huzakodni, hogy csak azért is jót tehessek valakivel.
Erről eszembe jut most a régi vicc, hogy Pistike szakadt ruhában, sárosan megy haza. Anyukája kérdésére azt feleli, hogy átkísért egy vakot az úttesten. Hogy mitől ilyen szakadt és sáros? Mert a vak sehogy sem akart átmenni. Szóval kérdezzünk, mert nem feltétlenül az a jótett, amiről mi azt gondoljuk.
Mint például a galambetetés. Nénike kimegy a legközelebbi játszótérre egy fél vekni kenyérrel a hóna alatt, az egészet szétgyaszálja és elszórja, angyali mosollyal nézi, ahogy a repülő patkányok falatoznak, majd elégedetten hazatipeg, megvolt a mai napra rendelt szent jó cselekedet. A játszótér meg tele lesz galambtollal és szarral (bocsánat a szóért, de nem vagyok képes kakinak nevezni ezt a rémes vegyi fegyvert), hadd ugrabugráljanak benne a gyerekek.

No, visszatérve a kiinduló történtre, amikor éppen kezd az ember elkenődni, hogy milyen érzéketlenné váltak az emberek egymás iránt, akkor jön egy ilyen sztori, és kicsit helyrebillen a világ egyensúlya.

A nedves falevél és a hőstenor

November közepe, napsütés. Péntek délután, munkából hazafelé. Vagyis majdnem, előbb kis kitérő egy könyvesboltba Budán. Pár perces séta csak, de annyi szép dolog történik. Először a zöldséges. Hagyományos, kipakolós, tizenkettő egy tucat boltocska. De a napsütés megszépíti a szokványos gyümölcsök  és zöldfélék halmait. Aranyló ananász, pompás pomelo, tekintélyes tökök mosolyognak rám a bejárat mellől. De szépen kezdődik az utam! Vagy csak a pénteki felszabadulás tette ilyen szívmelengetővé az ehető növényeket?
Kis utca, szüreti hangulatú névvel, sok-sok sárga levéllel a járdán. Valami csoda lengedezik a levegőben! Ha nem tudnám, hogy a télbe masírozunk, azt hinném, április van, éled a természet. Szinte érezni a bomló rügyek illatát, csukd csak be a szemed!
A túloldalon nagypolgári társasház, szépen felújítva, ha nem lenne rajta mindenféle felirat és vezeték, a harmincas évekbe repítene a látvány. Rajta tábla tudatja: itt lakott Laczó István és Zsögön Lenke. Mindketten operaénekesek. De hiába az összefűző hivatás, a közös érdeklődés, Pista bácsi '65-ben itt hagyta Lenke nénit (vagy ki tudja, lehet, hogy Lenke néni üldözte át a túlvilágra a művész urat, erről nem fog szólni az életrajzi lexikon), mindenesetre a szoprán harminc évvel túlélte a tenort. Sajnos nem mondott sokat nekem a nevük, de legalább beleragadtak a memóriámba így, hogy elképzeltem a gyakorlás lépcsőházban szálldosó hangjait: "Imádkoztál ma éjjel, Lenke?"
Fordulás a szép virágnevű utcába, egy Audi tapos bele a varázslatba, hetvennel hagyja figyelmen kívül a jobbkezes utcát, a taxi szerencsére fékez, mindenki megkönnyebbül. Még az audis is, így nyolcvannal halad tovább.
Hoppá! Főhősünknek (nekem) eszébe jut, hogy a Laczó nevet nem fogja tudni mégsem megjegyezni. A Zsögön menni fog, mert kicsit viccesen hangzik, és ugyebár az ilyesmi jobban megmarad az ember fejében. Előveszi tehát pinduri, kockás jegyzetfüzetét, és gyorsan felírja. Meg a pompás pomelót is, annyira örül a jó kis alliterációnak. Közben arra gondol, vajon minek vélheti, aki látja. Nyomozónak? Feljelentő néninek? Az nagy divat volt gyerekkorában, az utca idősebb lakói közül biztosan sokan asszociálnak a füzetbe írogatóról erre a remek régi szakmára.
Nagyszerű ez a péntek délután, a napsütés, a sok látnivaló felvillanyozza az embert. Ebből következik az ismerős "ma még biztosan történik velem valami ódeszép" érzés. Persze dehogyis, ilyenkor már csak azért sem szokott, de maga a gondolat is olyan szívvidító, hogy az ember szinte megkockáztat egy kis szökellést, mint gyerekkorában az iskolából hazafelé.
No, mindjárt itt a könyvesbolt. Ajtón be, válogatás, fizetés, vissza ugyanazon az utcán.
Nagyobbacska autóból két jól öltözött fiatalember pakol ki valami furcsa ládaszerűséget, nem tudni, zenészek kelléke vagy bűvészmutatványhoz fogják használni. Igyekszem nem túl feltűnően bámulni, nehogy az urak félreértsék, így próbálok magabiztos, "szörnyen elfoglalt vagyok" lépésekkel elhaladni mellettük. Természetesen megcsúszom egy nedves levélen. Nem is esik az eső, vajon mi lehet a járdán, ami csúszik és nyirkos, jobb nem is belegondolni. Nem merek visszanézni, hogy látták-e a balettelőadást, gyorsan továbbállok. Trallala....
Közben elhúz a fejem fölött az a berregő repülő, ami már idefelé is elkísért. Bárcsak kétfedeles lenne! Csak a fíling kedvéért. De így is jó, illik a mai délutánhoz, olyan nosztalgikus ez a hang.
Jobboldalt a kapun felirat: "Parkolni tilos, kivéve ABC-123 és XYZ-456".  Nem is ez az elvarázsolt környék lenne az illatos, sárga faleveleivel, ha nem aranyszínű, sarkain göndörödő tapétadarabra lenne fekete filctollal felírva. Itt még a papírfecni is gőgösen feszít a kerítésen, Budán vagyunk, kérem, errefelé a levegővétel is többe kerül, és a salétrom is büszke erőlködéssel válik ki a nyirkos házfalból.
Nemsokára a főúton vagyok, másik világ, busz, villamos, zaj. Valamit hurcolok a cipőmön, ami minden lépésnél surrog, zizeg. Csak egy falevél, szerencsére nincsen rajta nem kívánt nedvesség. Leszedem. Már nem is vagyok csalódott, hogy véget ért a csodák sorozata, innentől minden a szokásos, szürkécske útján megy tovább hazafelé. Kaptam egy cseppet az őszi tavaszból. Azért, Lenke néni, remélem, szerette azt hőstenort!

Amikor kint van a nadrágból

Igen, pontosan arról fogok írni, amire a címet olvasva gondol a nyájas Olvasó. Ráadásul az enyémről. És nem is a szó átvitt értelmében, tehát nem szegényedtem le végzetesen (hála az égnek), hanem a maga pucér valójában.
Mielőtt a hölgyek fölhördülnének, az urak meg reménykedni kezdenének: illusztráció nem lesz a bejegyzéshez. Ugyanis kidobtam. A nadrágot, ami eme megalázó dolgot művelte velem.
A történet:
Nagy örömmel érkeztem a munkahelyem bejárati ajtajához. No, nem az dobott fel, hogy a nap folyamán kétszáz számlát kell kinyomtatnom, hanem, hogy végre sikerült jó korán elindulni, a busz is jött időben, remek, a munkát el tudom hamar kezdeni, nem kell kapkodni, mindenre lesz idő. Szépen leültem a buszon az ablak mellé, vidáman nézelődtem, majd egyik metró, másik metró, kis gyaloglás, pékség, pékségben új eladó. Fiúcska, most tanul be, végtelenül udvarias és lelkes, majd megunja ő  is, mint hölgy elődei. Érdekes, milyen sok női vásárló van itt bent a boltban, ez a korai időpont vagy a kismackó fejű új legényke hatása? Mindegy, kaptam egy kukás zsák méretű grátisz nejlonszatyrot is a pizzaszelet és a sós bigyó mellé, környezetszennyezés, nem pártolom, de most jól jött, mert nem akartam a táskámba tenni a zsíros papírtasakot.
Át a zebrán, másik zebra, kanyar a kis utcába. Itt, a sarkon mindig ránézek a kerítésre, vajon fent van-e a titokzatos üzenet.
A rejtélyes papírfecni időről-időre azt hirdeti: "Cipőfűzők a Bosnyák piacon". Kis fehér jegyzetlap, rajta piros filctollal a jelszó és semmi más. Egy drótdarabbal van felerősítve (bár a cipőfűző stílusosabb lenne). Nagyon izgalmas! A piacon, de hol? Kinél? És miért pont Újbudáról kell átzarándokolni a fűzőkért? Soha nem fog kiderülni. A cetli gyakran eltűnik, de gondos kezek újraalkotják. Most éppen hiányzott, remélem, hamarosan pótolja a Feneketlen-tavi titkos ügynök.
Jaj, a nadrág! Arról akartam írni. Szóval a bejárat előtt, amikor a kulcsot kapartam elő, kiesett egy csomag papír zsebkendő a táskámból. Leguggoltam érte, és ekkor reccs.  Réges-régen volt egy reklám, hogy "Reccs? Az enyém sztreccs!". Az én nadrágom, sajnos nem az volt.
Az emeletre felérve, gyors ruhavizsgálatot tartottam, és kiderült, ezt már nem is lehet megvarrni, mert úgyis csak hasadna tovább az anyag, míg sortnadrág nem lesz a nyomorultból. De mit tegyek? Így még leülni sem lehet rendesen, voltaképpen a fél hátsó fertályom kint levegőzik. Pót nadrágom nincs, ráadásul ma rövid pulóverben jöttem, hogyan közlekedjek a folyosón? Ez egy komoly munkahely, nem peep show. Szerencsére plusz óráim viszont voltak, így megbeszéltem a főnökömmel, hogy hazamegyek felöltözni, de nem jövök vissza már a város egyik végéből a másikba, a munka megvár, majd holnap megcsinálom, úgyis kaptam volna egy szabadnapot, legyen most ez az.
Elindultam tehát hazafelé, majdnem sütött a nap, ennek örültem, mert legalább nem volt hideg. Egy zimankós téli napon jól felfáztam volna ebben a meglehetősen huzatossá vált ruhadarabban.
Igyekeztem szépen, egyenes háttal menni, mert így a kabátom pont eltakarta az ominózus tájékot. Fejben gyors útvonaltervezés: melyik útvonalon nincsen lépcső felfelé? Lefelé és vízszintesen még oké a menetelés, de felfelé? Aki mögöttem jön, minden lépésnél megtekintheti a...
Végül csak nem tudtam kikerülni a felfelé menetet, ez a metró esetében nehezen megvalósítható, de legalább a végállomáson volt mozgólépcső,  így ügyes helyezkedéssel megúsztam a bemutatót.
A busznál már sokkal vidámabb voltam, csak kevés idő, és otthon vagyok. Valahogy magam alá igazgattam a kabátot, így még le is tudtam ülni. Utolsó versenyszakasz, kétszáz méter az utcánkban, végre otthon.
Kapun, ajtón be, leguggolás kikötni a cipőt (fűző nem a Bosnyák piacról), második reccs, és voilá, majdnem kész a miniszoknya. Valahogyan középtájon is elvált a matéria, a látvány kimerítette most már a tizennyolc plusz kategória fogalmát, de sebaj, itt már nem számít. Mehet a kukába az ócskaság (most nem térek ki a CundA szapulására, de ez egy viszonylag fiatal nadrág volt).
Az már csak itthon jutott eszembe, hogy mi van, ha útközben leejtek valamit, mondjuk a bérletemet az ellenőrök orra előtt?

Mégiscsak ünneplés

Egészen véletlenül vettem észre, a Facebook jóvoltából, hogy ma egy éve született az első bejegyzés. Majdnem elfeledkeztem róla, ahogyan meg is jósoltam a vasalós írásomban. :)

Akkor hát boldog születésnapot, Blog!

Nagy nehezen találtam egy nem nyálas-rózsaszíncukorkás, nem giccsparádé képet is a köszöntéshez, íme:




Köszönöm a 900 oldalmegjelenítést, a hűséges és alkalmi olvasók látogatását, a kedves Facebook-kommentárokat, a személyes visszajelzéseket (van olyan, amit azóta is kincsként őrzök a szívemben, és szóról szóra tudnám idézni), és azt, hogy meggyőztetek arról: érdemes írogatnom!

Folyt. köv. :)

Jubiláló vasaló

Nemsokára egy éve lesz, hogy az első bejegyzés megszületett, de arra gondoltam, előre megünneplem, hátha pont akkor nem  írok semmit, és elfelejtem a nagy évfordulót.
Jöhetnék most statisztikai adatokkal, hogy hány oldalmegjelenítés és egyebek, de nem ez a lényeg. Na jó, mondjuk a legérdekesebb adat, hogy a legtöbb látogató a blogomra Magyarország után az Egyesült Államokból érkezett. Ami azért izgalmas, mert tudtommal egy ismerősöm sincs az USA-ban (ha van, szóljon), így örömmel tapasztaltam, hogy "külsősök" is rátaláltak a blogra.
Sajnos mást nem látok a kimutatásokban, ami csak nekem sajnos, a kedves olvasók megnyugodhatnak, nem tudom nyomon követni, hogy milyen utca, hányas ház melyik szobácskájából olvasgatnak... :)

Megragadom az alkalmat, hogy szeretettel köszöntsem az első és mindeddig egyetlen feliratkozómat, Marikát. A többiek talán kicsit bátortalanok, de engem vigasztal a tudat, hogy azért tudom (többek közt a személyes visszajelzésekből), sokan olvassák az irományaimat. Köszönet érte.  :)))

De hogy ne csak ünnepi szövegelés legyen, jöjjön az aktuális bejegyzés.

A jubiláló vasaló éppen harminc éves, és itt tartom a komód fiókjában. Köszöni, él és virul, röhögve maga mögé utasítja a magukat egy-két év alatt halálba gargarizáló gőzölős csodákat. Csak egyszer szorult javításra, amikor az elrongyolódott textilbevonatú zsinórját kellett kicserélni. Szerencsére még találtunk valahol egy ilyet, így egészen oldtimer maradt a drága, szinte minden porcikája autentikus szovjet ipari termék.
Nem is adnám oda semmiféle éneklő, világító, rózsaillatot lehelő, magától sikló monstrumért az én kis karcsú, ezüstösen csillogó 'elektroutyugomat'. Anyukám adta nekem, mikor önálló háziasszony lettem, a használt, de jó egészségnek  örvendő jószágot, ami már tizenkilenc éve társam jóban-rosszban.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem használtam agyon, bár voltak olyan idők, amikor szinte naponta előkerült. Ez volt a "vasalsz nekem egy inget?" korszak. Aztán munkahelyváltozás miatt a ingek nyűgét felváltották a szekrényben szépen maguktól kisimuló pólók, így ritkábban került elő a vasaló. Bevallom hősiesen, hogy elég sok engedményt tettem magamnak –  házitündérek és házimanók csukják be most a szemüket –, nem vasalok törölközőt, alsóneműt, konyharuhát, pólót, és az ágynemű is jól elvan simítás nélkül, ha az ember szépen tereget mosás után. Ja, hogy te sem szoktad ezeket? Megnyugodtam. :)
Van-e ember, aki szeret vasalni? Biztosan, de egy ilyet sem ismerek. Én sem tartoztam közéjük soha.
Aztán most, szinte a vasaló születésnapján, rájöttem, hogy ha mást nem, de inget szeretek vasalni. Az ing vasalásában van valami régies, valami megnyugtató női gondoskodás. Ugyanazok a mozdulatok száz-kétszáz, ki tudja hány éve. Csak a faszén izzása, a kart próbáló lóbálás hiányzik. A simító kéz, a víz spriccelése, a gondos hajtogatás, mind-mind időtlen, sosem változik. Ezért is örülök, hogy nincsen valami modern, csillogó űrhajós vasalóm, mert a teflonbevonat és az áttetsző műanyag víztartályból kisziszegő pára sosem hozná vissza így a múltat.
Az ing vasalása szertartás. Ekkor nem csak egy darab textíliát simítgat az ember, hanem mintegy útjára engedi a viselőjét, lássák, hogy van, aki gondoskodik róla, akinek fontos, hogy szépen, rendben járjon. Különben is, az ing szexi. Na jó, Quasimodo a legjobban szabott Pierre Cardin ingben is csak a Notre Dame-i toronyőr marad, de egy gondosan vasalt, tiszta példány ad valami pluszt a viselőjének. Nem térek most ki az olyan típusú urakra, kik akkor vesznek fel csak ilyesmit, amikor úgy hívják őket, hogy "vádlott, álljon fel", vagy akik száz éven belül mindössze kétszer viselik: egyszer a gyerek esküvőjén, másodszor a saját temetésükön. Ők csak feszengenek eme férfialsóneműben. Az esküvőn, természetesen. A második esetben már nem igazán.
Nos, jól elkanyarodtam a vasalás misztériumától a férfiingek természetrajzához. Sebaj, legalább ezzel a kis szösszenettel megköszöntöttem a kerek évfordulós vasat, kinek csak egy hibája van. Kiégett a kis lámpácskája, ami a megfelelő hőfok elérését mutatja. De ez nem zavar egyáltalán, már ismerem őkelmét, minden rezdülését, más meg úgysem használja. A ház ura zokszó nélkül megfogja a fakanalat, a mosogatószivacsot és a porszívó végét is, ha kell, a vasalást már nem várom el tőle.
Nem valószínű, hogy valaki örökölni fogja tőlem az elektroutyugot úgy, ahogyan én kaptam meg őt. Az enyém marad, amíg a rozsda el nem választ.
Gyanítom, hogy engem is túl fog élni, mert a sírba nem óhajtom magammal vinni, mint avar harcos a lovát, annyira azért nem nőtt a szívemhez. Mégis, némi ünneplést megérdemel, ha már sikerült neki egy blogbejegyzést kicsalogatnia belőlem.  Mondanám, hogy igyunk valamit, ő egy kis desztillált vizet, én egy pohár bort, de mivel nem él vele, vodka meg nincs itthon, ezért csak jelképesen koccintok vele: nazdarovje vagy mit is kell ilyenkor mondani.

Még néhány dolog, amit soha nem tudtam volna meg az amerikai filmek nélkül

–  Amikor főhős(nő) hazatér a nagy kaland után, macskája a lábához törleszkedik, hősünk kibont neki egy konzervet,  ezt a jószág a konyhapulton állva figyeli. Vizet sosem kap, hiába volt otthon egyedül napokig.

–  A postás a zárt ajtón keresztül az előszoba asztalra kézbesít, a szereplő megérkezés után rögtön ott találja és futja át a küldeményeket.

– A bejárati ajtókat hazatérés után nem kell belülről becsukni, még kilincsre sem.

–  Soha senki nem mos kezet, amikor otthonába tér, kivéve, ha nagy lelki tusája van, mert közben a tükörben nézegetheti elnyűtt arcvonásait. 

–  Minden zuhanyozáskor kötelező a hajmosás, a fürdőből a hálóba érkezés fél perce alatt a haj, hosszától függetlenül, meg is szárad. A hajszárító csak akkor jelenik meg egy filmben, ha beledobják a vízzel teli kádba.

– Ha a főhősnek van egy kiskorú gyermeke, akkor egészen biztos, hogy elvált, és az exnél van a kölyök. A volt feleség mindig elfásult, undok, de felettébb csinos nőszemély. Másodszorra valami ellenszenves, nyálas pasihoz ment hozzá, aki a főhős szöges ellentéte.  Ha az ex összefut a főhőssel, zordon arccal emlékezteti apai kötelességeire, de ha az véletlenül elmegy láthatásra, becsapja az ajtót az orra előtt.

– Ha az anya vagy az apa valamilyen veszedelembe kerül a gyermekével együtt, biztosan elhangzik a "minden rendben lesz, kicsim" mondat, amit természetesen senki nem hisz el.

–  Ha egy filmben feltűnik az elnök: vígjáték esetén valaki véletlenül lefejeli vagy leönti a ruháját valamivel, dráma esetén merénylet készül ellene.

–  A hajléktalanok télen rozsdás hordó mellett melegednek, és egyiküknél mindig van bevásárló kocsi. Nyáron is télikabát van rajtuk és ujjatlan kesztyű.

– Ha magyar embert említenek, azt Mr. Kovacnak hívják, és maffiózó vagy terrorista.

– Házhoz rendelt étel csak pizza lehet, készen hazahozott csak kínai, az otthon főzött: spagetti.

–  Mindig mindenki tudja az összes telefonszámot fejből.

– Ha főhősnő egy zaklatott, veszélyekkel teli nap után estélyre vagy megnyitóra hivatalos, és csak gyorsan hazaugrik előtte lezuhanyozni, az eseményen olyan frizurával jelenik meg, amit egy jól képzett fodrász is legalább másfél-két óráig készít.

– Minden múzeumban öreg, kövér, álomszuszék biztonsági őrök vannak, akiket egészen biztos, hogy pár perc járőrözés után felfal a sötét alagsorban kószáló rém.

Hogyan ne nyálazzunk össze kisdedeket

A bejegyzés az egyik kolléganőm javaslatára született, akinek a napokban jött világra az első unokája. Beszélgettünk a kismamának való segítés és az öncélú babázás közötti különbségekről, és valahogy eszembe jutott, milyen sok babázóval találkoztam már, aki szó szerint körbenyálazta a gyereket. Munkatársnőmnek annyira tetszett ez a kifejezés, hogy rámutatott: már önmagában megérne egy írást.
Nos, úgyis régóta pang a blogom, hát nyálazzunk ide.

A nyálazó-babázó lehet nagymama, nagynéni vagy tetszőleges idősebb nőrokon (összefoglaló néven Néni). Általában elmarja gyereket az anyja kezéből (jobb esetben otthagyja, csak nyomulós tapogatásba kezd, anyuka vérmérséklet szerint vagy  rémülten hátrál, de egyszer úgyis ott lesz a fal, vagy elnéző mosollyal tűr), és kezdetét veszi a nyálazás. A Néni a gyereket "atyalapatyala" vagy "teédeskistündibündihááádegyönyörűvagy" felkiáltások közepette eláztatja csókjaival, végtagjait kényszeresen nyomogatja (kis vasgyúró, egyemmeeeg), a pocakját "csikicsiki" megjegyzéssel böködni kezdi, majd még elhelyez 6-8 cuppanósat a szegény kölök pofikáján. Ha szerencsések vagyunk, a rúzs már a család üdvözlésénél elfogyott ajkairól, de az összes nyál garantáltan rajta van a csemetén.

Mindez nem feltétlenül bacilus szempontból aggasztó, inkább a tény, hogy valaki kéretlenül rátapadt a gyerekre, mint a polip. Persze, mert olyan édes, imádni való. Ez rendben van, én is szeretem a fagyit, mégse megyek oda a más kezében levő tölcsérhez nyalogatni. Főleg, ha a tölcsér sírva is fakad és elhúzódik.

Édesanyám többször mesélte elborzadva, hogy amikor a húgom megszületett, a nagymamám sógornője átjött babanézőbe. A kiságy fölé hajolva sűrű  "huculuhuculu"-k kíséretében meggyomrozta a kisdedet, majd vidáman hazaballagott a szomszédba, ahol lakott. A C betűk közvetítette permet beborította húgomat, anyukám pedig szirénázva szaladt vele a fürdőbe, hogy lemossa az újszülött orcáját.

Kíváncsi lennék, vajon hány Néni örülne neki, hogy leköpködik, benyálazzák, boldogan beleüvöltenek az arcába, megcsiklandozzák a talpát ésatöbbi.

De hát ez így van, mióta világ a világ, és az anyukák is, ha egyszer Nénik lesznek, addigra elfelejtik, hogy az ő gyerekük is nyálazva volt, és mennyire utálták, tehát ők lesznek a következő atyalapatyala-generáció.

A porszívózó gólya és egyéb állatfajták

Láttatok már gólyát porszívózni? Én még nem, de elképzeltem. Gólyamama takarít a fészekben: "Pistike, mondtam már, hogy ne rohangálj evés közben, minden tele van egérlábbal! Béla, mi ez a csecsemő itt? Megint hazahoztad a munkát?"
Ez jutott eszembe, amikor délelőtt fél lábon állva porszívóztam. Nem valami új fitnesz-őrület kerített hatalmába, hanem szörnyen fáj a bokám. A miértjét nem tudom, egyszer csak belenyihhant és kész, azóta sántikálok.
Igen, elmentem orvoshoz, kezdtem a házival. Szerintem nem áll a helyzet magaslatán, de a környék nyugdíjasai (beleértve tiszteletreméltó anyósomat is) azért mégiscsak csípik, mert bármilyen gyógyszert felír, elég csak diktálni (mint Bubónak). Földijeimnek mondom zárójelben, hogy Sz-el kezdődik a neve, és nem a leginkább Aldi-nagymamára hajazó Erzsike néniről van szó. No, mindegy, nem akarok panaszkodni, végül sikerült mindenféle beutalókat kiügyeskedni belőle, előbb-utóbb csak a dolog végére járok, addig meg eléldegélek a fájdalomcsillapítókon valahogy.
Ismerőseim felszisszenhetnek, hogy "hát nincsen ennek a szegény asszonynak férje, hogy neki kell ilyen nyomorult állapotában takarítania?"  De van neki, csak a szegény asszony sógora elszólította sürgősen A-ból B-be trógerolni valók irányába.
Így aztán hősiesen belevágtam a porszívózásba, és csak akkor jöttem rá, hogy mégsem volt túl jó ötlet, mikor párszor bokán vágott a gégecső. Elmorzsoltam pár könnycseppet és a népi szókincs egy-két visszafogottabb gyöngyszemét, és ekkor jött a gólyaállás. Elég jól működött, csak akkor zökkentem ki a "hogyan mutassuk be a 4-es számot írástudatlan barátainknak" című performanszból, mikor fent említett anyósom bejött, hogy készen van a grátisz rántott máj (mert nekem ilyen rendes napam van, hogy csinált ebédet a szerencsétlen mozgássérültnek), én meg halálra rémültem, mert nem számítottam rá – zúgott a gép, a gondolataim meg szerteszéjjel.
Megállapította (a héten harmadszor), hogy egyszerűen el sem tudja képzelni, hogy mitől fáj a lábam, majd letett egy jetinek is elegendő mennyiségű epret tartalmazó jénait. Nagyon gondoskodó, imádja, ha az emberek esznek. Meg még esznek, meg pukkadásig esznek. Általában úgy főz levest (kis fazékban nem érdemes levest csinálni, fiam), hogyha a Klicskó fivérek jönnének ebédre, és útközben felszednék valahol Valujevet is, nemcsak mindenki jóllakna, hanem a maradékot még egy hétig ehetné a család. Szóval jutott rántott máj is bőven.
A porszívózás után  – ami a fent említett okokból leginkább azokon a helyeken történt meg, ahol a lelkészek diszkóznak – átmentem az ebédért (köszi, Marika néni), töltöttem egy pohár 2012-es Tokaji Furmintot (előtte áttanulmányoztam a fájdalomcsillapító használati utasítását, nehogy hazatérő életem párja módosult tudatállapotban találjon), és leültem blogolni.
Egészen kicsi koromtól kezdve, nagyon élénk volt a fantáziám. Mindenben rögtön képeket láttam, legyen az bármilyen tárgy, forma, természeti jelenség. Most, ahogy itt ülök, és ránézek a szennyes kosárra, egy, a fedél alól kilátszó pizsama ráncai alvó bulldog pofáját formázzák. (Te jó ég, mosni kellene, tele van a kosár!)
Erről beugrott, hogy egyéb állatfajtákat írtam a címben, és a drága mamát mégsem lenne illendő ide besorolni (csak Durrell engedhette meg magának ezt az írói luxust), tehát kell még valami állat a gólyán kívül.
Legyen kutya? De mégis melyik? Nekem csak egy kutyám volt, vagyis közös kutyánk a húgommal, de az vagy 30 éve volt, és csak kis foszlányokat tudok felidézni róla. Például, hogy imádta barackmagot és a görögdinnyét, illetve a kedvence Rózsika néni volt, nagymamám testvére, akinek a hiányát öt percig sem tudta elviselni, így Rózsika néninek minden vásárlás után új harisnyát kellett felvennie, mert Picur örömében lyukasra ugrálta, mikor visszatért a boltból.
Voltak a család különböző ágainak kutyái, de egyikkel sem kerültem olyan közelségbe, hogy sajátomként tekinthetnék rájuk. Azért a legtöbbjükkel történtek érdekes dolgok.
Na jó, legyen a Maci. Gyönyörű, sötétbarna német juhász-szerű jószág volt, meglehetősen gyenge idegrendszerrel. Legkedvesebb éjszakai szórakozása volt nyáron a sün-ugatósdi. Nagyjából negyedóráig ugatott egy sünt, ami persze összegömbölyödve kucorgott, esze ágában sem volt kinyílni és odébb menni. Erre az egész család felébredt, és a legönfeláldozóbb tagja kiment a sündisznót eltávolítani. De Maci nem hagyta, hogy a jó kis játékát tönkretegyék, nem törődve a tüskékkel, felkapta, és rohanni kezdett vele. Némi seprűnyeles behatás után nagy nehezen elengedte a szúrós sünmalackát, ami vödörbe, és az utca végén elengedésre került. Család visszafeküdt, villany le. Tíz perc múlva ugatás. Történet megismétlődik. Hajnali háromkor. És fél négykor és így tovább. A rekord hét sün volt egy éjszaka. Biztosan süninvázió volt azon a nyáron, mert kétlem, hogy ugyanaz a mazochista jószág ügetett vissza minden alkalommal az alvégről.
Jól elkanyarodtam a gólyaállástól, de nem is baj, mert legalább elterelődött a figyelmem a bokámról. Ha valahol láttok bicegni, legalább már tudjátok, hogy mi történt. Esetleg szolidaritásból állhattok velem kicsit fél lábon.

Halott ember tükre

Tegnap láttam egy halott embert. Pontosabban a cipőjét. Koszosan kandikált ki a fekete nejlonzsák alól, amivel leterítették. A faltól nem messze volt a test, egykedvűen villogó rendőrautó állt mellette, fejénél három zöld kuka őrködött. Biztosan a kíváncsi szemek miatt húzták oda a járdaszegély mellől a nagy műanyag szemetes edényeket.
A piros-fehér csíkos szalagokat vettem először észre, aztán láttam meg az ócska sportcipőt. Mellette kopott, fekete kapucnis dzseki hevert. A hajlék nélküli emberek klasszikus öltözéke. Lába mellett víznek tűnő tócsa. Talán már régebben meghalt, a mentők gyorsan el is mentek, s csak a holttest elszállítását várta a kocsiban ülő rendőr.
Egyszerre esett az eső, és sütött ragyogón a nap, a napszemüvegemet kis vízcseppek permetezték be. Ilyen szép tavaszi napon hagyta itt szegény ezt a világot. Szerettem volna könnyezni egy kicsit, hogy valaki megsirassa azt a szegény ördögöt, ki tudja, fog-e hiányozni bárkinek is...
Később, mikor otthon elmeséltem, eszembe jutott, vajon mit éreztem volna, ha az a kilátszó cipő szép, fényes bőrből van, a kabát elegáns szövet? Akkor is csak egy rendőrautó állt volna ott? A libegő műanyag szalag mellett bámészkodtak volna emberek, vagy mindenki továbbhaladt volna, ahogyan én is?
Szegény ember, tudd, azért valaki sajnált téged. Igaz, már nem sokat kezdesz vele. De mi azért tudunk kezdeni valamit. Például a személyválogatásunkkal.

Vegyes felvágott

Összeszedtem a Facebookon régebben, még a blog előtti időkben közzétett kisebb írásaimból párat. (Leginkább azért, hogy ne vesszenek el a múló idő temetőjében... ó, de szépen írtam ezt, csak éppen nem túl értelmes... :D ) Biztosan lesz közte ismerős, de remélem, hogy egyik-másik az újdonság erejével hat majd annak, aki akkor elmulasztotta őket elolvasni. Jó csemegézést!


A szamárcsikó

Kezdte magát kissé kényelmetlenül érezni.
Szeretett itt lenni, melegben és biztonságban, de most valami furcsa félelem fogta el, hogy nem maradhat már sokáig.
Egyszerre a jól ismert falak mozgolódni kezdtek, hullámzott minden, s ő tehetetlenül megindult egy irányba, ellenállhatatlan erő sodorta.
Tompa hangokat hallott, majd mintha átlökték volna egy kapun, hideg lett, fény vakított a szemébe, és valami keményre esett. Nagyon megütötte magát, sajgott minden porcikája, de amit látott, az rögtön elfeledtette vele a fájdalmat.
Anya! Jóságos szuszogás lehelt a fülébe, és hirtelen mindent megértett. Nem félt már a zajoktól, a rémítő világosságtól. ....Hát ez az élet. Nem lesz semmi baj, anya itt van.
"Nézd, megellett a szamár"- dördült fülébe a gazda borízű hangja. "Ejha, csillagos a homloka! Jófajta. Ennek még az unokája is értékes lesz, szép pénzt lehet vele keresni a fővárosban."
A szamárcsikó csak csendben összehúzta magát, és egymásra mosolyogtak a szomszédos jászolban fekvő kicsi fiúval.

jn (2012. december)

 ------------------------


 Hozzon az új év békét és nyugalmat,
 Hogy tudjunk örülni fűnek, fának, dalnak,
 A magányos leljen igaz lelki társat,
 Aki otthontalan, meleg fészket, házat.
 Hitében senki meg ne fogyatkozzon,
 Családjában rossz szó sohase hangozzon,
 Ki még gyermektelen, öleljen kisdedet,
 Kinek van kicsinye, övezze szeretet.
 Ne fogadkozzunk, hogy majd másképp élünk,
 Legyen az Úristen inkább segítségünk,
 Az új év így hozzon békét és nyugalmat,
 Örülhessünk újra fűnek, fának, dalnak.
 B.Ú.É.K.!

(2012. szilveszter) jn


 ------------------------


 Potty-potty, avagy minek kell címet adni a jegyzetnek, nem értem, de mindegy

Mi is dobná fel jobban az embert egy rohanós reggelen, mint az, hogy a turbócirkókazánizé (az a nagy fémdoboz, amiből a meleg víz meg a fűtés származik) erőteljes potty-potty hangok kíséretében tócsát ereget maga alá a fürdőszobában. A garancia természetesen tíz nappal ezelőtt járt le…
A ház ura a fentiekkel szembesülve harci ménhez hasonló hangokat hallat az orrán keresztül, tudván, hogy ha sikerülne is elérnie, ma semmiképp sem tud itthon maradni, hogy fogadja a szerelőt, akit (mivel már jól ismerjük a nünükéit) kevésbé szerencsés összeengedni a család technikai dolgokban nem túlzottan járatos nőtagjaival. Ellenben este jó lenne fürödni, és nem ártana, ha másnap reggel nem kellene jeget törni a lavórban.
 Végül a probléma részben megoldódik, a szerelőt sikerül telefonon megközelíteni (kizárólag reggel 7 óra és fél 8 között fogadja a hívásokat, más időpontban még sűrű bocsánatkérések, gondos kéz- és lábmosás, valamint különböző ételáldozatok bemutatása ellenére sem hajlandó leereszkedni hangjával a nép egyszerű tagjai közé). Este 6 utánra ígéri látogatását, a család feje későn tér haza, tehát a fent említett kondíciókkal rendelkező nőtagok enyhén remegő gyomorral várakoznak.
Szerelő megérkezik pontban 18 órakor, sérelmezi, hogy nincs eltakarítva a ház előtt rendesen a hó (nem igaz, de sebaj), ezért az út közepén kell parkolnia, különben a buckák közt fog rekedni, és itt kénytelen tölteni az estét, majd latyakos cipőjével átvágtat a lakáson. Szertartása kellékeit szétteregeti a fürdőszobában, a turbócirkót hamar szétszereli, majd mivel melege van, enyhén piszkos dzsekijét ráteríti a törölközők tetejére.
Előadást tart a kémények szakszerűtlen kialakításáról, majd megállapítja, hogy páciense teljesen egészséges, ez kérem nem a turbócirkóból származó kondenzvíz, tessék megnézni, belül már milyen nagy vízkő van, ott folyik lefelé, ni, a kéményből jön… A havat a szél befújja, az megolvad, és akkor jön a potty-potty. Forduljunk ahhoz, aki ezt a silány munkát kiengedte kezei közül.
Végezetül angyali mosollyal közli, hogy csak a kiszállást kéri, köszöni a létrát, legyen máskor is szerencsénk. A család szegényebb lett négyezer forinttal, ellenben szert tettünk egy döglött zöldpoloskára, ami szintén fentről ereszkedett alá a kémény-kondenzvíz hullámain.

jn (2013. február)


 --------------------------


 Birkajaj


Tél vége felé minden évben úgy érzem, hogy az idén már nem is lesz tavasz, a fák elfelejtenek lombot hajtani, a virágok a föld alatt maradnak. Most, ebben a lehangoló márciusi télben még inkább ez gondolat ütötte fel a fejét. Valószínűleg ezért, a meleg utáni vágy miatt jött elő ez a kis nyári történet, ami tavaly esett meg. Férjurammal előkotortuk az építkezés idegcincáló időszaka, valamint lustaságunk okán régóta porosodó bicikliket. Szerencsére a kényszerszünet nem okozott nagyobb károkat bennük, így némi takarítás után felpattantunk. Hová is menjünk? A Merzséhez (nem rákosmenti ismerőseimnek elmondom, hogy a Merzse egy mocsár, ami mostanság nem igazán akként funkcionál, bár egyes források biztatnak, hogy idén valami vízféle újra előfordul majd benne).
 Én - viszonylag új kerületi lakosként - még nem láttam, csak egy kis ízelítőt belőle, amikor két rokon kislánnyal vágtunk neki gyalog, de bizottságilag meguntuk, mert még egy árva kiszáradt békát sem találtunk, és a lányok inkább a fagyizásra szavaztak. Tekertünk tehát a poros utakon, időről időre megállva a tanösvény tábláinál, melyik útvonalat is kövessük, hogy sokat lássunk, de mégse dőljünk ki estére, hiszen a tespedő semmiből nem kell mindjárt a Tour de France-ra benevezni, mert nem lesz jó vége. Egy igencsak süppedős homokkal ellátott részen egyszer csak megjelent a hátunk mögött egy Suzuki. Már eleve furcsa volt, mert a "Hagyja itt gépjárművét, innen csak gyalog mehet tovább" vagy valami hasonló feliratú táblát már régen lehagytuk, de biztosan van valami oka, hogy bepöfögnek a természetvédelmi területre. Az autó három fiatalt tartalmazott, s mint a félig nyitott ablakon át kiszűrődő megjegyzésekből levettem, igencsak nehezményezték, hogy a keskeny úton mögöttem kell lépésben kocsikázniuk, mivel a vastag, puha homokban elég nehéz volt hatékonyan bicikliznem.
Azt hiszem némely felmenőm is szóba került, illetve párhuzamot vontak köztem, és ama bizonyos legelésző kétszarvú között, de végül kivonszoltam magamat oldalra, aminek megörültek, és mindjárt barátságosabb arcot vágtak, mintha még intettek is volna a kezükben lévő sörös dobozzal (de lehet, hogy az egy másik kézmozdulat volt). Az általuk felvert port és homokot a szememből és a számból eltávolítva, tovább küszködtem férjuram nyomában, aki sokkal jobb kondiban van mint én. Egy negyedórányi vidám karikázás után elértünk a Merzse széléhez, ahol nagy fák vannak, és a táblák tanulsága szerint vadászház, egy kis gazdasággal. Itt találkoztunk össze Suzukis barátainkkal, bár előbb csak egy hatalmas puffanást hallottunk, majd porfelhő lepte el az eget.
Közelebb érve megláttuk, hogy zsákutcába futván észrevették, onnan már nem lehet autóval tovább menni (gondolom, ez érzékenyen érintette őket), sofőrjük - aki eddig az egyetlen lány volt, de most valamelyik fiú elvette tőle a kormányt - hátramenetbe kapcsolt, és a miautónkat teljes gázzal nekivezette egy matuzsálemi korú, de annál alacsonyabb fatönknek. A sokat szenvedett jószág valami karosszéria-darabot le is dobott magáról, ami fent maradt, az eléggé gyűrött volt, s mire odatekertünk, már mindhárman fejüket fogva állták körbe. Azt nem ajánlhattuk fel, hogy biciklivel kihúzzuk őket a Merzséből, így (bevallom, szívemben egy icipici kárörömmel - Mi van, szétszaladt a ménes?) elkarikáztunk mellettük, illetve a vadászház-gazdaság kombó mellett. Számunkra is hamar kiderült, hogy innen nem vezet tovább út, visszafordultunk tehát, újra a három kesergő felé véve az irányt.
Ekkor döntött úgy a kis farm eddig csendben rejtőzködő lakossága, hogy kirajzik. Pillanatok alatt kérődző kecskék és gyanakvóan, de barátságosan bámuló bárányok gyűrűjében találtuk magunkat, akik őszintén érdeklődő tekintettel mustráltak minket és a kerékpárokat, illetve már némelyik a Suzukira is szemet vetett. Az elénk táruló látvány filmjelenetbe illő volt: egy csapat vidám patás az előtérben, hátul a naplemente aranyló fényei, a kettő között pedig a még éppen lefelé szállongó porban darvadozó verdáját sirató három makkmarci.

 jn (2013. március)


 --------------------------



Egy kis csapat fiú és egy lány szállt fel ma a 4-es villamosra. Furcsa volt először, hogy a szokásos röhögcsélés, vazzegek és a kezekből elmaradhatatlan füldugós telefonok nincsenek sehol. Csak egy maroknyi jól nevelt, csendes gyerek.
Majd az egyik elkezdett jelnyelven beszélni. Körbeálltak, hogy jól lássák egymást, és mosolyogva "társalogtak". Az első gondolatom az volt, hogy milyen jó lenne gyakrabban siketnémákkal utazni. Szeretem a csendet. De vajon ők nem élveznék ugyanígy a villamos csikorgását, a bugyuta párbeszédeket, a politizáló félhajléktalanokat, a visító gyerekeket, a hangosan vitatkozó párokat, a "tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a kettes villamos blablabla", csak mert nekik pont ez nincs?
Kinek jobb? Nekik, akik mindebből kimaradnak, vagy nekem, akinek a csendből jut kevesebb? Én néha választhatok, ők nem. Mégis elégedettnek és vidámnak látszottak. Talán, mert többet tudnak befelé és egymásra figyelni? Nem tudom.

 jn (2013. április)

 -------------------------

Gondolatok ebédszünetben

Valamiért szeret a metró akkor nem járni, amikor én utazom. Nem hajnali 6-kor, nem 11-kor ugrabugrálnak alá, vagy gyullad ki, lesz áramszünet, alagútrepedés, akármi, hanem csúcsidőben. Ma reggel is így volt, a pótló buszra nem lehetett felférni, sétáltam hát két megállót.
Viccesen hangzik, de jó volt. Olyan vidám-szomorkás kirándulás. Nem volt még túl meleg, víz is volt nálam, a kényelmesebb lábbeli rajtam, telefonáltam a kolléganőnek, aki ma velem őrzi a lángot, hogy nem vesztem el, majd jövök. Bár inkább szívesen elvesztem volna. Ott a szép nagy parknál, amikor megláttam, hogy a kövér bácsi sötéten fénylő szobra mellett nénik üldögélnek egy padon, nem messze hajléktalan alussza tátott szájú álmát, amiben nincsen kuka és lyukas cipő, felettük a szépségesen zöld fák, úgy belém villant az érzés: mi lenne, ha most nem mennék be dolgozni?
Csak úgy leülnék egy padra, ide az árnyékba, a szobor közelébe, a szatyrot letenném magam mellé a földre, vesszen a sajtos tészta meg a tejföl, és nem törődnék semmivel, üldögélnék, amíg világ a világ. Vagy legalábbis ma, amíg nem lesz túl meleg, és nem fogy el a víz, vagy ki nem olvasom a könyvem. Hirtelen kicsit megértettem a Tankcsapda által is klipbe öntött postást, aki fogta a rábízott lóvét, és lerándult a Balatonra, elkölteni. Egy napig szabad volt, felrúgott minden kötelezőt. Nem gondolt rá, hogy utána mi lesz, csak követte a bolond, lázadó gondolatot.
Talán mindenkiben feltámad egy ilyen vagy hasonló érzés, de győz a becsület, a tisztesség, a józan ész… A boltban pedig nem adnak betűkért kenyeret, szóval muszáj dolgozni menni. Legyőztem tehát a kísértést, és mentem tovább. Máskor is kellene (műsoron kívül, amikor egyébként jár a metró) ilyen séta, ugyanarra, hogy jobban megnézzem magamnak a fákat, a házakat. Csodás dolgokat lát az ember, ha kicsit feljebb néz, például egy valaha gyönyörű házat, legalább 100 évest, ami szinte kiáltja a századelő történeteit, de senki sem ér rá megállni és meghallgatni.
Pedig, ni, épp ott jön ki a kis fehér kötényes cseléd, karján fonott kosár, megy a szatócshoz… Aztán egy mentőautó szirénája elfoszlatja a képet… Még jó, hogy legalább a piros lámpát észrevettem a zebránál. Ott meg egy retró szobor, talán az ötvenes évekből, anya és gyermeke, olyan hosszúkásak, a falon ülnek, és örülnek egymásnak. De már itt is van a Nagykörút, megspóroltam a pótlót, jutalmul szállhatok egy másik pótlóra, sebaj. Jó néha így kizökkenni a megszokott reggeli menetrendből, még ha az embernek mindenféle zagyvaság is jut az eszébe.

 jn (2013.augusztus)


 -------------------------


 Lekvár-kaland

Intersparban kiválasztottam egy csinos eperdzsemet. A mellette tanyázó meggylekvár minden külső behatás nélkül - talán a légmozgás hatására, mert nem állt biztosan a másik üveg tetején - a mélybe vetette magát. Életem párja lenyűgöző reflexekről tanúskodva alátette a lábát, hogy ne a kövezeten csattanjon.
Sajnos hiába. Mivel nem volt a közelben eladó, némi rossz érzéssel, de teljesen tiszta lelkiismerettel beljebb rugdostuk a cserepeket, nehogy valaki belelépjen. Az eperdzsem jött velünk. A parkolóban éppen pakolásztunk a csomagtartóba, mikor a lekváros üveg kicsúszott tiszteletreméltó férjem kezéből, és az aszfalton landolt. Ő visszanyelt egy erőteljes utalásokat tartalmazó kifejezést, majd bizottságilag megtekintettük a gyümölcsfeldolgozó ipar csodáját, az üveg formájú, kocsonyaként remegő eperrudat. Ezután vidám szilánkszedegetés következett, mivel nem szerettünk volna beletolatni az üvegdarabokba, illetve az utánunk jövőt sem akartuk ennek kitenni.
Eközben egy férfi közeledett felénk, aki megállt pár méterrel odébb, és nagy élvezettel szemlélte, ahogy a piros trutyit és a szilánkokat törölgetjük magunkról. Éppen mellette volt a szemetes, ahová a papír zsebkendőket vittem bedobni. Mikor odaértem, vigyorogva megkérdezte: - Höhö, mi az? Lekvaaar? (Nem, elütöttünk egy piros tengerimalacot, annak adjuk meg a végtisztességet.)
Később kiderült, hogy a kocsiból a százast akarta lelejmolni. Poén és tanulság nincs, holnap sima vajas kalácsot fogok enni reggelire.

 jn (2013. augusztus)


 ------------------------


Ebédszünetre

Reggel olyan buszvezetővel jöttem, hogy először azt hittem róla: valamilyen rohamot kapott szegény. Mielőtt beállt a megállóba, a zebránál átengedett valakit, de olyan koordinálatlan mozgással integetett, és fetrengett az ülésben, hogy egészen megijedtem. Hogyan fog minket elvinni a végállomásig? Komolyan a számon volt a szó felszálláskor, de végül nem kérdeztem meg: Jól érzi magát? Minden rendben?
De aztán nem produkált semmi furcsát, lehetséges, hogy viszketett a háta, és az ülés támlájával vakarta meg, azt láttam ilyen rémisztő kalimpálásnak. Így később már mertem olvasni a könyvemet (nem mintha az, ha aggódva nézem a vezetőt, segített volna vészhelyzetben…). Erről jutott eszembe, hogy egyszer, még sok évvel ezelőtt, egy spanyolországi nyaraláson helyi busszal vittek minket fakultatív kirándulásra. A sofőr, egy idősebb bácsi, hogy ne unatkozzon a hosszú úton, hallgatta a rádiót, közben vidáman köhögött. Valószínűleg évtizedek óta fújhatta már a füstöt, és ez meglehetősen kikezdte a légzőszerveit. A hörgő, gurgulázó hangokat hallva komolyan aggódni kezdtünk az életéért. Meg a sajátunkért is, mert esélyesnek látszott, hogy egyszer csak menet közben egy híííííí... és itt hagy minket örökre. Mint megtudtuk az idegenvezetőtől, a rádióban éppen meccset közvetítenek, sofőrünk kedvenc csapata játszik. Sajnos a szóban forgó együttes folyton bénázott, hibát hibára halmoztak, és ez igencsak rányomta bélyegét a vezető hangulatára.
Először csak kiáltozott és csapkodta a kormányt, de mikor a mérkőzés kezdett (az ő szemszögéből nézve) kétségbeejtő irányt venni, elszabadultak az indulatok. Kihagyott helyzetek, majd sorozatban kapott gólok következtek, és a bácsi minden alkalommal a helyi érdekű szentek segítségül hívásával, jajgatva temette kezeibe az arcát, szemét eltakarva, miközben a fejét jobbra-balra ingatta. Persze ez idő alatt egyáltalán nem fogta kormányt. Ami 120-as tempónál az autópályán nem túl megnyugtató látvány. Megkönnyebbültünk, amikor végre megérkeztünk.

 jn (2013. augusztus)


 ----------------------


 Interjú Máli nénivel

Most, mikor arról szólnak a hírek, hogy megdöntötték a dödöllepirítási rekordot, és új sárgapettyes varánuszbébi látta meg a napvilágot a berlini állatkertben, szükséges egy kicsit megállnunk és meghallgatnunk az idősebb korosztály visszaemlékezéseit, útravalóként szívünkre helyezett mondatait.
Máli nénivel beszélgettünk az FC Bőrszalonnánál tett látogatásáról.

 - Hogyan tetszett eljutni egy ilyen híres futballklub háza tájára?

 - Régen volt már, kedveském, nem is emlékezem mindenre pontosan, de igen fura hely volt az. Az urammal mikoron egybekeltünk, elvitt engemet egy szép nagy kirándulásra: éjjel-nappal ültünk egy rázós buszon, míg eljutottunk egy igen fájintos városba, úgy hívták, hogy Bőrszalonna. Aztán ottan elvittek minket egy óriás pajtához. Valami olyan volt rá kiírva, hogy „fém bárca, fém fundáció”. De azt nem értettem. Főleg a másodikat. Bementünk mindahányan, akik odáig elmentünk a busszal, és körbevittek minket odabent. Hatalmas nagy füves rét volt ottan, de nem tetszett, mert nem volt egy fia bokor, se fa, ami alá ki lehetett volna ülni. Mondták, hogy ottan futballoznak a katalányok. Ezt még jobban furcsállottam, mert nálunk a legénykék szoktak labdázni a falu szélén, de biztosan ilyen messzi országban másképpen vannak ezek. Aztán azt is mondták, hogy azok a kis sámlik odafent, sorban, azokat egymásra testálják, ha meghal a nagyapa, utána a fia, majd az unoka használhatja. Nekünk is van kis sámlink, az uram nagyapja hagyta ránk, de mi azt ottan szoktuk tartani a kredenc mellett, nem visszük ki a kaszáló szélire.

- A pályán kívül tetszett még valamit látni?

 - Láttam, bizony! Betereltek minket a pajtába, és ottan mindenféle fényes nagy kelyhek voltak, éppen olyanok, mint amiket a Béla sekrestyés szokott subickolni a templomban, hogy szépek legyenek úrnapjára. Meg a falakra fel voltak lógatva a katalányok játszós tutyijai, meg is néztem közelről egyet. De nagyon ócska volt, a talpán randa göcsörtök éktelenkedtek. Mondtam is az uramnak: Lajos, ezt még az öreg, féleszű Kotora szomszéd se venné fel, pedig az minden kidobott holmit beszedeget a zsákjába.

- Mi ragadta meg legjobban a látogatás alkalmával?

 - Amikor leültettek minket a sámlira, volt rajta egy olyan gumi, amiket a gyerekek szoktak rágogatni, azt nem vettem észre, és jól belenyomódott a szvetterembe. No, az nagyon megragadott, egész este azt próbáltam kiszedegetni belőle.

 jn (2013. szeptember)

 ------------------------

 :)

Ma reggel láttam

Ma reggel láttam: kilométer hosszú vasúti szerelvényt, több száz vadonatúj Renault-val a hátán vidáman kanyarogni, apró fiúcskát a villamoson, aki "kiolvasta" az egész Metropolt, miközben minden képet kommentált csilingelő hangján, kis csokor ibolyát egy kerítés tövében, a pékségben mosolyogni az eladólányt, pedig holtfáradt, mivel kilenc napja dolgozik egyvégtében, a budai hegyeket és a Szabadság-szobrot, amik mindig ott vannak, de néha jólesik rájuk csodálkozni. "Ülj le oda! Nyugodtan" – mondta a pici fiú az apjának, aki összeszidta, mert elszakadt az újság. Egy bácsi átgázolt rajtam, mert a távolabbi ajtónál akart leszállni. A pizzás csigán nem volt rossz a sonka. Süt a nap. Ez egy kicsit szebb reggel volt, mint a többi mostanában.

Egy jó parti

Munkából hazafelé szinte mindig a vadászkalandnál már említett Zacc nevű vendéglátóipari egység előtt gyalogolok el. Az a típusú hely – ami korántsem lebuj, de nem is divatos üldögélde – ahová azért be mernék menni, csak éppen nem érzem szükségét, hogy délutánonként beugorjak valami szíverősítőre. Meglehet, egyesek azt hinnék, hogy azért megyek be egyedül, hogy ne egyedül jöjjek ki. Ezt pedig annyira nem szeretném. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy nemrég megláttam odabent két bácsikát kártyázni. Csak pár másodperc volt, amíg elhaladtam a kirakat előtt, de megfigyeltem, hogy nagy odaadással és koncentrációval verik a blattot. Aranyosak voltak, rendesen kinéző öregurak, akik ezen a viszonylag nyugodt helyen próbálják a régi idők kávéházi hangulatát visszacsempészni a ráncos hétköznapokba. Szerettem volna megállni, és orromat az üvegre nyomva kibicelni kicsit, annyira tetszett a látvány.

A fentieket pár napja írtam, csak túl rövidnek éreztem, ezért itt maradt talonban (hehe, talon...ééérted...). De most tessék, itt a folytatás.

Ma este megint arrafelé caplattam, kicsit később, mint a normál munkanapokon, mert nekem a hétfő mindig hosszabb. A két bácsi most is ott ült. Remélem, nem azóta, hanem újra. (Bár, ha van étel és ital, illetve mellékes, akkor maratoni kártyapartit is bevállalhatnak.) Ez alkalommal kicsit jobban meglestem őket, persze azért nem álltam meg bámulni. Elegáns zakóban és vasalt ingben voltak, fehér hajuk világított a presszó hangulatfényében. Pont mint két nyugalmazott professzor. Szívesen odaültem volna nézni, de mégis mit mondjak otthon? Két kártyázó bácsikát bámultam a Zaccban? Elég furcsa mentség, én sem nagyon hinném el, ha életem párja azt mondaná, hogy "bocs, kicsit késtem, mert két nénit figyeltem a parkban, ahogy kardigánt horgolnak". Na és nekik mit mondtam volna? "Elnézést, ideülhetek bámészkodni? A szatyromat csak oda lerakom, ígérem, nem szólok bele." Szóval fájó szívvel megint otthagytam őket.
Így legalább nem maradtam le a metró aluljáróban a legújabb zenei csemegéről. A már régebben említett country-énekes teljes harci díszben álldogált egy nyenyerés fickó mellett, aki éppen valami panaszos népdalt tekert nagy lelkesen a lantján. Átfutott rajtam a gondolat:  netán most osztoznak téren és időn? Lesz bunyó is, vagy békésen megférnek? Sőt! Lehetséges, hogy duettet fognak előadni (pl. a csongrádi Mary Lou-ról, aki szomorúan fon a saloonban). Sajnos ez nem derült ki, mert közben beértem a mozgólépcsőhöz, ahol nagy meglepetésemre eltűntek a beléptetőkapuk. Vajon egyelőre vége a tesztüzemnek, vagy örökre bebukott a nagy bliccelő-lefülelő üvegcsoda, amelynek nem túl kedves, de annál szorosabb ölelése oly mély nyomokat hagyott a lelkemben és a bordáimban? Nekem nem hiányzik, mindig kikerültem a csúfos találkozás óta – bérlettulajdonos lévén, teljesen tiszta lelkiismerettel. Nos, előbb-utóbb majd kiderül. Mindenesetre azért továbbra is résen leszek. Résen, ééé.... Khm. Bocsánat.

jn

Vadászkaland

Úgy kezdődött, hogy szerettem volna egy marék sörétet. Egy csatos üveg aljából szándékoztam a lerakódást kitisztítani, és mivel gyermekkori emlékeim között szerepelt egy jó nagy adag sörét, amivel nagymamám hasonlóan cselekedett, gondoltam, hogy beszerzek én is ilyet magamnak. Jó mulatság lesz a kis surrogó golyócskákat forgatni a vízben, izgalmasabb és gyorsabb, mint az ecetes áztatás.

Na, de honnan szerezzek? Először a Facebookot hívtam segítségül, ismerőseimtől próbáltam kérni, de azon kívül, hogy jól elviccelődtünk a témán, nem sok minden történt. Úgy látszott, hogy nem vadászik senki, vagy ha igen, akkor nem szívesen válna meg egy pár szem lövedéktől, vagy minek is hívják ezeket.

Munkahelyemtől nem messze van egy vadászbolt, minden nap elsétálok előtte, amikor megyek hazafelé, de valahogy nem figyeltem fel rá addig. Sörét, sörét... Hopp, talán megpróbálom ott. Biztosan nagyobb sikerrel járok, mint a kínai ruhaüzletben vagy a Zacc névre hallgató vendéglátóipari egységben (bár ki tudja).

Alászálltam tehát a pincehelyiségbe, ahol két keki színű pulóverben pompázó férfiember tanyázott. Kissé felélénkültek, mikor feldolgozták az információt, hogy egy nőnemű egyén érkezik szentélyükbe, és egyiküknek sem a nagymamája. A pult mögött álló úr kihúzta magát, és nyájasan érdeklődött, miben is segíthet.

Előadtam, hogy nekem egy marék sörét kellene. Jött a klasszikus kérdés: mire? Mondtam, hogy üveget pucolni.

Láttam lelki szemeimmel, hogy a homlokán végigfut a "loading" felirat, majd elképzeli, ahogyan nekikeseredve lövök a maszatos ablakokra. Segélykérőn nézett a másik pulóveresre.

Muszáj volt elmagyaráznom, hogy nem ablaktisztításra óhajtom a golyócskákat felhasználni, hanem a fent említett célból van rájuk szükségem, mire megkönnyebbült derűvé változott a gyanakvásuk.

Van fegyverviselési engedélye? – kérdezte az eladó. Hát, az nincsen, vallottam be töredelmesen. Akkor sajnos nem adhat. Különben is, a sörét nem egészséges. És nemcsak akkor, ha az ember hátsójába beleeresztik, hanem ha így vízben áztatják. Merthogy ólomból van. Ne akarjak én söréttel mosogatni.

Jó, mondtam, de a nagymama... Oké, a nagymamáé biztosan acélból volt, de most már olyat nem gyártanak. No, ezt is megtudtam.

Kicsit elszomorodtam, hogy nem tudom kipróbálni ezt a retró háztartási praktikát, de végül találtam otthon egy evőkanálnyi nagyobbacska hematit gyöngyöt, amiből soha nem fogok semmit sem fűzni, és bízva abban, hogy nem lesz tőle bajunk, befogtam őket surrogni. Legfeljebb elkopnak, de csak nem kapunk hematitmérgezést.

Közben jelentkezett egy kedves ismerősöm, hogy tudna adni sörétet, de mivel már megoldódott kínzó problémám, nem éltem a lehetőséggel.  Már csak azért sem, nehogy valamelyikünket bekasztlizzák tiltott mosogatásért.

Azért annak örülök, hogy a vadászboltból nem lehet kilátni az utcára. 

jn

Tanulságos Emőke

Szabad ám feliratkozni is a blogra, eme bátran cselekvők között kisorsolok egy hagymalevest cipó nélkül a görög csigáéknál. ;)

A régi viccnek teljesen megfelelve, minden nap BMV-vel utazom: busz, metró, villamos, ebben a sorrendben. Többek között ezért is születhettek meg múlt évben a villamos–szösszenetek, amiket megosztottam ismerőseimmel, több-kevesebb sikert aratva. Inkább többet. Köszönöm nektek!

A minap is rázkódtam a nagy sárga közlekedési eszközön, s jobb híján füleltem, ahogy szoktam, hátha elcsípek valami érdekes beszélgetést.
Egy fiatal lány mesélte a vele utazó fiúnak, hogy ismerőse, a hatéves Emőke tisztára belezsongott az életkorára egyébként jellemző hercegnősdibe: rózsaszín hacuka, hátizsák, tolltartó, minden használati tárgyon Disney Hófehérkék és Hamupipőkék csillognak-villognak.
Húga, a kis szőke Anna szintén elkapta a hercegnő-lázat, de ő nagyban játszik: csak tüllszoknyában hajlandó óvodába menni, és úgy is viselkedik, mint egy vérbeli királylány. Ez a stílus meghozta neki a nem várt sikert is: egy gyerekeknek szóló színházi előadáson az "igazi" királykisasszony kiválasztotta őt a nézők közül, és vele keringőzött egyedül a színpadon.
Erre Emőkének vérbe nyihhant a szeme, és elkezdett ordítani, hogy mi az, hogy nem vele táncol a királylány, különben is, Anna ellopta tőle a hercegnői mivoltát, ez az ő ötlete volt eredetileg. Végül meg kellett mosni az arcát vízzel, mert úgy felhergelte magát.
Kicsit mosolyogtam a történeten, közben el is elszomorodtam. Az ősi irigység ez? Vagy az álmaink kisajátítása? Csak én álmodhatok valamiről, és amiről álmodom, az senki másé nem lehet? Azzal, hogy álmodom róla, magamhoz láncolom, és az enyém lesz? Nem. Még az sem az enyém, ami a kezemben van, csak kölcsön kaptam egy időre.
Álmodni szabad, sőt sokszor hasznos is: gazdagabb, színesebb lesz az ember élete ezáltal. Néha azonban rombolhat, mert az álmod rabja leszel, és az, hogy nem válsz soha "igazi királylánnyá", vagy éppen nem veled táncol a herceg, akár meg is keserítheti az életed. Még akkor is, ha végig tudtad, érezted, hogy igazából sosem nem fog megvalósulni az, amiről álmodtál.
Emőke, kicsi, hisztérikus Emőke, köszönöm, hogy tanítasz. Megígérem, hogy soha nem fogom bántani az Annákat. Ha velük táncol a királylány, hát tegye. Lehet, hogy tánc közben jól letapossa a lábukat. :)

jn

Asszonyom, összenyom!

Nem tudom, mi az oka, de ha leülök a buszon egy kettes ülésre belül, akkor rögtön megtalál a felszállók közül a legeslegkövérebb ember, és azonnal beprésel az ablakhoz. Ha véletlenül nem óriás jön, akkor újságot szétterítve olvasó, terpeszkedő, táskában pakolászó, hadonászó, mindegy, a lényeg az, hogy szinte mindig vigyázállásban ülök. Jó, tudom, inkább hálás lennék, mások órákat zötykölődnek állva nap mint nap... Csak úgy érzem, Murphy valamiért engem szerencséltet, hogy illusztráljam valamelyik eddig még íratlan törvényét. Tegnap hazafelé is egy 130 kilós asszonyság szemelte ki a mellettem lévő helyet (szinte felsikoltottam, amikor lezuttyant mellém, nem lehet, hogy nekem folyton ilyen jut), aki rögvest kinyomta belőlem a szuszt – még időm sem volt nagy levegőt venni, hogy hazáig legyen miből vegetálnom –, ráadásul kürtős kalácsot majszolt (gondolom, hogy kibírja vacsoráig), így még mocorgott is. Később meglepve tapasztaltam, hogy engedett a szorítása, mintha távolodna tőlem. Arra a következtetésre jutottam, hogy az ülés megviseltebb fele felmondta a szolgálatot, dőlni kezdett, és útitársam csak azért nem hömpölyödik a közlekedőfolyosóra, mert a tömeg megtartja. De mégsem így volt, mert visszatért, amint még több ember kezdett felpréselődni a buszra. Közben az oldalam kezdett kellemetlenül magas hőmérsékletet elérni, és eszembe jutott, hogy egy kocka csoki van a kabátzsebemben, amit meg kéne menteni, de fél centiméternyi helyem sem volt ahhoz, hogy benyúljak és kivegyem. Felállni már esélyem sem volt, mert közben egy kisvárosnyi ember gyűlt össze a járművön, így kénytelen voltam továbbra is a közben már száját elégedetten törölgető búboskemence árnyékában aszalódni. Különösebb poénja nincs a történetnek, csak annyi, hogy mikor kiszabadultam, úgy éreztem magam, mint Micimackó, akit a barátai együttes erővel rángattak ki nyuszi barlangjának ajtajából. Azzal a különbséggel, hogy Micinek valószínűleg nem izzadt ronggyá a fél oldala, és nem volt a zsebében egy felismerhetetlenségig eltorzult csokoládékocka.

jn

Some broken hearts

A reggeli hegedűs bácsit (aki mostanában mintha eltűnt volna az aluljáróból – ma eszméltem rá, hogy hiányzik az odavagyokmagáért és társai) délutánonként felváltja egy álcowboy, aki érdekes kiejtéssel, mint akinek rágógumitól eldugult a nyálkahártyája, country-dalokat énekel, közben gitáron kíséri magát.
Ma ezt a nótát tolmácsolta nagy átéléssel, mialatt átvágtam az aluljárón:

A dalt különben nagyon kedvelem, ráadásul hajlamos vagyok egyébként is dúdolgatni magamban (életem párja szerint nem magamban danolászom, mert akkor nem hallatszana ki), a mozgólépcsőn lefelé menet már zümmögtem a "some broken hearts"-ot. Sajnos félhangosan, így sikerült a pár lépcsőnyivel előttem haladó, és éppen hátra tekintő fiatalember arcába énekelnem, hogy "my love for you never dies". Egy csöppet kikerekedett a szeme, de hirtelen visszafordult előre, gondolom, emésztette az információt.

Azért a metróba leérve, gyorsan elmeséltem az ott várakozó férjemnek, hogy az előbb vallottam dalban szerelmet, nehogy kínos jelenetben legyen része, amikor esetleg megkérik a kezem, én meg nem adom.

jn

Ökumené a lejtőn

Ezt a bejegyzést csak a szerencse mentette meg, vagyis én, mert hirtelen kimásoltam, így nem veszett el a kétpercenként jelentkező piros hibaüzenetek erdejében. Szóval, úgy olvassátok, hogy nem biztos, hogy még egyszer nekiveselkedtem volna. :D

Vasárnap délelőtt, háromnegyed tíz körül ballagok éppen a templom felé, amikor látom, hogy egy néni hosszú fekete kabátban, fején piros bilikalappal, vágtat előttem kb. 20 méterrel.
Időnként riadtan hátra forog, majd megint belehúz. Lázasan kutattam emlékeimben: vajon a mi gyülekezetünk tagja lenne? Nem ismerős. Vagy mégis? Neki én biztosan ismerős vagyok, különben nem pörögne, mint a ringlispíl.
Lehet, hogy elő kéne kotorni azt a szemüveget, amiről pár éve azt mondták a szemészeten, hogy felesleges lenne viselnem, mert 12 év alatt nem romlott semmit a nézőkém?
Na, majd ha beérem a nénit, jobban megtekintem, és rögtön kiderül.
Mivel én is loholtam, nehogy elkéssem, hamarosan a nyomába értem a lejtős utca alján. Már kis híján meg is előztem, amikor a néni nagy levegőt vett, hátra fordult... (Itt meg kell jegyeznem, hogy a szemében ott láttam a szellemi leromlás előszelének azt a kissé zavaros csillogását, amit csak az ismer föl, akinek már volt jó pár szenilis szomszéd nénije.)
A csinosan kisminkelt (ciklámen rúzs a fogakon, kötelező jelleggel) nénike reménykedve rám nézett, és megkérdezte:
– Ne tessék haragudni, ma vasárnap van?
Mondom neki, igen, vasárnap.
– Mert megyek a templomba, de senki nem jön, hát hol vannak az emberek? Már azt hittem, hogy eltévesztettem a napot, és nem is vasárnap van.
Az igazsághoz tartozik, valóban nem szokott hömpölyögni a tömeg a templom felé, de most egészen kihalt volt az utca, autók sem nagyon álltak a környéken, el is gondolkodtam, hogy  esetleg elmarad a mise? Á, olyan nincsen... Vagy.. .jujujuj, lehet, hogy tényleg nem vasárnap van, és mi boldogan ballagunk a nénivel, mint két széllelbélelt Malvinka, ki-ki felekezete szerint, a nagy bizonytalanságba?
Nem, nem, azért én még csak nem tartok itt.
A néni kérdezi: – Maga is a misére jön?
Nem, én a reformátusokhoz megyek, szóval biztosan vasárnap van – válaszoltam. (Logikus, nem? Micsoda bátorító információ! Végül is... Szerencse, hogy nem zsinagógába igyekeztem, akkor végképp magába roskadt volna szegény.)
– Köszönöm szépen! –  mondá megkönnyebbülve a néni, és a saroknál szétváltak útjaink.
Vasárnap volt, tényleg, nem maradt el semmi. Remélem, hogy a néni is megnyugodott a misén. Hacsak nem volt véletlenül baptista.

jn

Vendéglő a görög csigához

A bujdosó székely történeténél már említettem, hogy nagyon ritkán járok étterembe. Ennek főleg anyagi okai vannak (mint gondolom, legtöbb ismerősöm esetében), de azért néha-néha családilag kirúgunk a hámból, kiruccanunk Pesten kívülre, és eszünk valami "ilyet otthon úgyse főzök" típusú finomságot.

Hagyományos szilveszteri kirándulásunk Tatára a nyúlós-nyálas, szitálós időjárás miatt elmaradt, de újév napján ha törik, ha szakad alapon nekivágtunk. Szentendrének. Mert kicsit későn sikerült kikászálódni az ágyból, és mire elindultunk, akár vissza is fordulhattunk volna.

A festők, szobrászok, kézművesek és turisták kicsinyke városa egy enyhe, mégis fázósan nyirkos téli napon is szép, de persze az igazi varázsa csendesen szunyókál.

Munkaszüneti nap volt ugyan, mégis, némi bevétel reményében, sok boltocska nyitva tartott, s az éttermek, vendéglők nagy része is. Sétánk során szinte csúcsforgalom volt a kis utcákon, külföldi csoportok nyarat idéző sűrűségben imbolyogtak erre-arra. 

Csodálkoztam is, hogy jé, hát nem mulatozni jöttek december végén Magyarországra, ilyen frissek, hogy már 1-jén itt ugribugriznak a nedves macskaköveken? Aztán – meghallva, hogy 90%-uk oroszul beszél – rájöttem, hogy persze, hiszen nekik valahogy máshogy vannak ezek az év végi, év eleji ünnepek, talán nem is ilyenkor szilvesztereznek. Aztán lehet, hogy tévedek, de sosem mélyültem el annyira az ortodox ünnepekben, csak valami homályos emlék az oroszórákról mondatta velem a fenti bölcsességet.

A lábam fázni kezdett, a Duna bánatosan szürkéllett, mindenhol petárda maradványok és üres pezsgősüvegek hevertek, egyre inkább vágyódtam valahol a melegben leülni.

Legyen a görög étterem. Szeretjük Görögországot, az ételeiket, a zenét. Végül is ki nem?

Képzeljétek, volt csiga! No, nem az étlapon. Ő szolgált ki.

A menü áttanulmányozására hagyott nekünk negyedórát, biztosan azért, nehogy elhamarkodjuk a választást. Egyébként ő maga nem látszott görögnek, társa, a meglehetősen kezdőnek tűnő középkorú hölgy sem (lehetséges, hogy a tulajdonos butikos nénikéje ugrott be, megmentve a félholtszezont... Kristóóóóóf, akkor most mit is kell benyomni, hogy hányas asztal? Nem megy ez a vacak!), sőt még a zene sem, inkább nemzetközi dzsessznek mondható, ami lágyan szivárgott a plafonba szerelt hangszórókból. Csak a fali polcon álldogáló retsinák és társaik, meg egy-két darvadozó olívabogyó konzerv figyelmeztetett, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

A döntés megszületett, Kristóf a kinti, fűtött pavilon és a belső tér közötti rohangászástól kicsit feszülten jött felvenni a rendelést, miután Izéke néni rászólt, hogy a hátsó asztalnál még semmi sem történt.

Az ételre újabb évszakokat vártunk, ami nem lett volna nagyon vészes, ha nincsen hideg. De hát spórolás van, télen is meg kell termelni a fenntartáshoz szükséges bevételt, majd a kedves vendég rendesen felöltözik (vagy rendel pár ouzot, hogy felmelegedjen, ami tiszta haszon). Viszont a mellékhelyiségben legalább még hidegebb volt, így boldogság volt visszaülni az asztal mellé. Nagy örömömre közben meggyújtották asztalunkon a kis mécsest, ennek lángja fölött kicsit megmelengettem elgémberedett ujjaimat.

Végre megérkezett a hagymaleves cipóban. Szerencse, hogy direkt kihangsúlyozva cipó nélkül kértük, ezért visszautaztatták a konyhába, majd újabb tíz perc után megkaptuk tálkában. Szerintem ugyanazt, mert nem volt túl forró, ellenben jó sűrű, biztosan a cipó belsejének egy része is vele csusszant, amikor áttöltötték nekünk. Az íze semmilyen, színe szomorúan semleges, megettük azért, egy kis meleg lötty az ember gyomrában mindig jól jön télen felkiáltással.
A főételt nem kritizálom, a grillezett kecskesajt kimondottan finom volt, a saláta átlagos. Kicsit irigyeltem életem párjától a bárány kebabot  és a pirosra sült, párálló burgonyát, de aki végigszénhidrátozta az ünnepeket, az szépen, csendben üljön le, és rágjon füvet az új évben.
Közben Kristófon eluralkodhatott a pánik, nem bírván a növekvő tömeggel, ezért Izéke néni még jobban bevetette magát, élénk eszmecserét folytatott egy külföldi lánnyal, körbejárva a tomato-potato kérdéskört, érintve, hogy mama no tomato, a husband pedig yes. Szegényke, még nálam is rosszabbul tudott angolul. Pontosabban nem. Nem tudott egyáltalán.
Mindezt próbálta nyájas kedvességgel ellensúlyozni, engem is kifaggatott, hogy milyen a kecskesajt, mert ő még nem kóstolta, és a vendégek is inkább halloumi sajtot szoktak kérni, mert ugye hát az egészen más kategória. Mindezt a hátam mögött közölte, miközben nyomkodta a rendeléseket rögzítő számítógépet (Kristóóóóf! Na végre, most jó.), én pedig próbáltam udvariasan kifacsarodva válaszolgatni. Az olasz kávégép és reklámtábla keverékének tűnő díszfűtést is bekapcsolta, mikor látta, hogy nagykabátban falatozom a salátát, de az nem sokat segített, inkább mutatós volt, mint hasznos. 

Ebédünk egy finom kávéval zárult, nekem szigorúan cukor nélkül, a számla végösszegét nem árulom el, de erős a gyanúm, hogy a cipót is felszámolták.

jn