Így születtem

Édesanyám elmondása szerint nagyon meleg volt az a nyár, amikor engem várt, korán jött a dinnyeszezon, és ő állandóan görögdinnyét evett, volt, hogy egy egészet elhelyezett mellém, persze héj nélkül, de szerencsére jól elfértünk. A hagyomány szerint ebből az következne, hogy vagy nagyon utálom a dinnyét, vagy rajongok érte, de egyik sem, csak szeretem. Ha jó édes és nem kásás.

Éjjel fél tizenkettőkor jöttem világra, és valamiért annyira siethetnékem volt, hogy húsz perc alatt tokkal-vonóval kint voltam (vagyis nem azzal, mert nem lettem hedegűművész). A nagy rohanásban sikerült megrepesztenem Anyu medencecsontját, így napokig úgy sántikált, mint akinek valami súlyos baja van. Aki csak ezután látta a kórházban, mind sajnálkozott, hogy "nahát, szegény asszonyka, ilyen nagyon beteg, és mégis gyereket vállalt".

Amikor édesapámnak hírül vitték, hogy lánya lett, nem volt csalódott, mindegy volt neki, hogy lánya vagy fia születik, csak egészséges legyen. Nagyon csúnya újszülött voltam, ráncos és kopasz, csak valahol hátul, körben, a nyakam környékén volt pár szál hajam, mint egy százéves zongoraművésznek (zongorista sem lettem). Anyukám, mikor először jobban szemügyre vett, megállapította, hogy "jaj, ez a gyerek egy az egyben olyan, mint az apám". Ez nem volt kimondottan dicséret, mert melyik újszülött szeretne úgy kinézni, mint a hatvanhárom éves nagyapja?Aztán később szebb lettem, a három napos koromban készül fotón már egészen hasonlítok egy klasszikus kisbabára.

Nos, Apu megérkezett a kórházba. A kórteremnek amolyan kétszárnyú csapóajtószerűség volt a bejárata, és anyukám elmesélése szerint a nyílásában egyszer csak megjelent egy csokor virág. Gondolom, nem nagyon rohant apukám, ha az első látogatásra már tudott virágot venni reggel az éjjel szült nejének, de mentségére szolgáljon, hogy akkoriban nem volt sok keresnivalója az apukáknak a szülőszobán és környékén.

A virág már bent volt a teremben, de Apu még kint. Nem is érkezett meg, mert a csokor szépen, lassan, mintha lift vinné, elindult a nyílásban lefelé. Egészen a földig. Majd a nővérek összeszedték apukámat, magához térítették és lelket öntöttek belé. Pedig még vért sem látott, sőt semmit egy ajtón kívül. Mit csinált volna manapság, az apás szülések korszakában?

Így születtem. És te, kedves Olvasó?

Hétfő, kedd...

A hétvége eseménytelenül telt, ezért nem írtam semmit. Tudtam én, hogy nem lesz ebből naponta blogolás.
Most sem jobb a helyzet. Mit lehet írni egy átlagos hétfőről? Reggel fáztam. Sikerült egy látszólag modern, de igen cúgos buszra felszállnom, szemmel láthatóan mások is feszengtek a hidegtől, mert - amíg lehetett - keresték a melegebb ülőhelyeket. Nem voltak. Vigyázzülésben kuporogtam, hogy minél kevesebb támadási felületet biztosítsak a jeges levegőnek, közben a lábujjaimmal lelkesen játszottam a Für Eliset. Mire kicsit kiengedtem, már megérkeztünk a végállomásra. Én is hibás voltam a dologban: öltözéskor hezitáltam, hogy a melegebb vagy a csinosabb nadrágot válasszam, és a kis hiú énem győzött. Tudomásul kell venni, hogy a mínusz az mínusz, és különben is: ha az ember elmúlik annyi, akkor annyi.
Visszaemlékszem megboldogult ifjúkoromra, amikor még a derékig érő dzseki pont elég volt a boldogsághoz, és csizmát úgy vásároltam, hogy lehetőleg minél divatosabb legyen. Ma úgy, hogy méregetem a talpa vastagságát, és könyékig elmerülök benne, gyanakodva tapogatom a bélést, hogy elég meleg, bundás-e.
Most ahogyan visszaolvasom magam, teljesen olyan, mintha egy nyugdíjas írónő számolna be a napjáról. De nem vagyok sem nyugdíjas, sem író, így  gyorsan megpróbálok irányt és stílust váltani. Nem biztos, hogy sikerül.
Szóval az utazás folytatódott, de még eseménytelenebb lett, mert azon kívül, hogy a villamoson már nem kellett zongoráznom, nem láttam és hallottam említésre méltót. Jogos a kérdés: akkor mi a fenét tudok írni róla? Na, de ha megígértem, hogy gyakrabban blogolok? Nem okozhatok csalódást az olvasóimnak.
A hidegre visszatérve: hiába olvadtam ki az irodában, hamarosan megjött a postás. És jéghideg volt szegény. Nem ölelgettem, nem onnan tudom, hanem amikor távozott, szó szerint fagyos levegőt hagyott maga után. Egyébként sem túl barátságos figura, de most, így, lehűlve még hidegebbnek tűnt. Nem irigylem, egész nap be a melegbe, ki a mínuszba, csoda, hogy nem tudja átvenni ilyen rövid idő alatt a beltéri hőmérsékletet?
Hosszú, dolgos nap után, melynek fénypontja a négylábú mentálhigiénés munkatárs hátának vakarászása volt (ő egy kisméretű, fehér eb, aki időnként tiszteletét teszi egy kis munkamorál-javítás céljából irodánkban, és akivel egy ideje igen jó kapcsolatot ápolunk), hazatértem szerény hajlékomba.

Kedden, azaz ma, bölcsebb voltam: melegebb nadrág. Megállóban topogás, kesztyű le, zsebkendő, kesztyű fel, kesztyű le, orrfújás, kesztyű fel.  Örvendezés a tegnapinál vastagabb zokninak. A busz jól fűtött volt, halleluja!
Budai célállomásom közelében bementem a zöldségeshez gyömbérért. Ez az a bódé, ahol kakit is lehet kapni (lásd a hőstenoros bejegyzést). Sikerült egy szép nagy, kereszt alakú, ágas-bogas gyömbérgyökeret kiválasztani, amit az elgémberedett kezű eladófiúcska megmért, majd 215 forint lesz felkiáltással az orrom elé tartott, de pont úgy, mint ahogy a vámpír orra alá nyomják a feszületet a horrorfilmekben. Megijedtem: ennyire sápadt lennék?  Átvettem az alternatív egyházi kelléket, és kértem hozzá egy tasakot. Mindjárt megreszelem blogolás után egy darabját, mézzel remek immunerősítő.
Hazafelé furcsa, de sajnos nem szokatlan jelenet tanúja voltam. Főszereplő ismét a kaki, de nem gyümölcs, hanem kutyagumi formájában. Egy jól öltözött, értelmesnek tűnő fiatalember keveredett verbális dzsúdóba az ügyben teljesen ártatlan, csupán szükségének engedő ölebecske gazdájával. A házból kijővén, valószínűleg autóba akart szállni, de ott díszelgett mellette a végtermék, ami jogosan bántotta a szépérzékét.
A szőke, tetovált szemöldökű ebtulajdonos vöröslő fejjel óbégatott, sérelmezte a felszólítást a kolbászka eltávolítására. Bekapcsolódott hasonló kaliberű barátnője is, akinek nem tudtam jobban tanulmányozni a megjelenését, mert siettem tovább, mielőtt kapok egy eltévedt pofont, vagy velem is ordítani kezdenek, hogy mit bámulok. Ő arra hívta fel a fiatalember figyelmét, hogy mindenütt térdig járunk a szemétben, miért pont ez a szar zavarja, és különben is, hogy lehet ilyen hangon beszélni egy hölggyel. Lopva körülnéztem, kiről van szó, mert rajtam kívül nem volt ott hölgy, de velem nem beszélt csúnyán senki. Egyelőre.
Szegény tisztaságra vágyó, helybeli lakos, más néven: úr, nem tudta, hogy nem érdemes tetovált szemöldökű, hypószőke kutyatulajdonosokkal vitatkozni. Holnap majd jön a hölgy kigyúrt, kétméteres élettársa, és jobb esetben a gumit szúrja meg az autóján. A rosszabbik esetre nem merek gondolni.

Új év – változások

Tarthatatlan az  állapot, hogy szegény Blognak hónapokig felé sem nézek, miközben állandóan akadnak olyan pillanatok, történések, amiket a megélés pillanatában érdemesnek érzek megosztani olvasóimmal. De ezek általában nem kerekednek egy egész nagy történetté, hanem elraktározom, hogy "na, majd ezt megírom", aztán szépen kimegy a fejemből.
Ezért úgy gondoltam, hogy ebben az évben nem (csupán) nagylélegzetű írásokkal fogom boldogítani az idetévedőket, hanem ha történik valami érdekes, ha csak öt sorban is, de leírom mindennap. Vagy hetente párszor. Vagy hetente. Ööö...
Tegnap például láttam egy igazi mikrofonfejet a buszon. De nem ám afféle szolid gömbfrizurát, amit az afrikai származásúak viselnek, hanem olyat, amit a filmvígjátékokban szoktak poénból valamelyik szereplő fejére tenni. Amivel nem tud bejönni az ajtón, mert beakad a sérója a félfába. Ilyen volt a srác fején, aki ráadásul egészen magyarnak tűnt. Próbáltam nem feltűnően bámulni, de közben agyaltam, hogy vajon paróka lehet? De nem tűnt annak, egészen hajszerű volt. Pedig kicsit kandi kamerás érzés fogott el. Mert ilyen méretű mikrofon nem létezik. Eltakarta előlem a busz másik felét!
Aztán hamar leszállt a tünemény, még láttam, hogy a megállóban a falhoz támaszkodik, a felragyogó reggeli napsütés aranybarna glóriába vonta a hatalmas gyapjúbálát a fején. Megkockáztatom, hogy szép látvány volt, nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok fotós.

Mostanában barátkozni kezdtem az ugatós szomszéd boxerrel, akiről a nyáresti posztomban elmélkedtem. Tudjátok, akit piros selyemköntösben próbáltam megnevelni éjnek évadján. (Annak, aki nem olvasta: én voltam köntösben, nem a kutya.)
Az az ötletem támadt, hogy ha összehaverkodom vele, akkor talán fog hallgatni rám, és nem teljesen hiába ordítozom majd a nevét az ablakból, különféle "csend legyen" és "hallgass már" felszólítások kíséretében.
Így most, hazafelé menet, ha éppen a kerítésnél strázsál, odamegyek hozzá, és vakargatom a fülét meg a hátát, és beszélek hozzá. Hazudozok neki, hogy növeljem az önbizalmát, hátha annak hiánya miatt csahol állandóan. (Okos kutya, szép kutya, ne ugassál arany bogaram, te olyan kis okos eb vagy, tündérbogyóm...) Örül neki, mert felugrál a kerítésre és nem ugat. Valószínűleg nagyon kedvesen nézne rám, ha tudna. De nem tud, mert ő olyan kutyában, mint Steven Seagal színészben. Egy arckifejezése van minden érzelemhez. Néz rám azzal a kis lapos fejével, a ferde alsó fogsorával, és totál semmit nem látok a szemében. Arany csillag, csoda, hogy ugat folyton, mintha fizetnének érte? Valahogy muszáj tudatnia világgal, hogy nem műgyantából van öntve. Azért szeretem a kis bamba pofáját, annak ellenére, hogy az utóbbi évek minden iskolai szünetét vele töltöttem, alvás helyett a bugyborékoló hangját hallgatva 4-5 órán keresztül.

Hoppá, ez nem öt sor volt. Gyorsan befejezem, hogy maradjon holnapra is.