Tarthatatlan az állapot, hogy szegény Blognak hónapokig felé sem nézek, miközben állandóan akadnak olyan pillanatok, történések, amiket a megélés pillanatában érdemesnek érzek megosztani olvasóimmal. De ezek általában nem kerekednek egy egész nagy történetté, hanem elraktározom, hogy "na, majd ezt megírom", aztán szépen kimegy a fejemből.
Ezért úgy gondoltam, hogy ebben az évben nem (csupán) nagylélegzetű írásokkal fogom boldogítani az idetévedőket, hanem ha történik valami érdekes, ha csak öt sorban is, de leírom mindennap. Vagy hetente párszor. Vagy hetente. Ööö...
Tegnap például láttam egy igazi mikrofonfejet a buszon. De nem ám afféle szolid gömbfrizurát, amit az afrikai származásúak viselnek, hanem olyat, amit a filmvígjátékokban szoktak poénból valamelyik szereplő fejére tenni. Amivel nem tud bejönni az ajtón, mert beakad a sérója a félfába. Ilyen volt a srác fején, aki ráadásul egészen magyarnak tűnt. Próbáltam nem feltűnően bámulni, de közben agyaltam, hogy vajon paróka lehet? De nem tűnt annak, egészen hajszerű volt. Pedig kicsit kandi kamerás érzés fogott el. Mert ilyen méretű mikrofon nem létezik. Eltakarta előlem a busz másik felét!
Aztán hamar leszállt a tünemény, még láttam, hogy a megállóban a falhoz támaszkodik, a felragyogó reggeli napsütés aranybarna glóriába vonta a hatalmas gyapjúbálát a fején. Megkockáztatom, hogy szép látvány volt, nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok fotós.
Mostanában barátkozni kezdtem az ugatós szomszéd boxerrel, akiről a nyáresti posztomban elmélkedtem. Tudjátok, akit piros selyemköntösben próbáltam megnevelni éjnek évadján. (Annak, aki nem olvasta: én voltam köntösben, nem a kutya.)
Az az ötletem támadt, hogy ha összehaverkodom vele, akkor talán fog hallgatni rám, és nem teljesen hiába ordítozom majd a nevét az ablakból, különféle "csend legyen" és "hallgass már" felszólítások kíséretében.
Így most, hazafelé menet, ha éppen a kerítésnél strázsál, odamegyek hozzá, és vakargatom a fülét meg a hátát, és beszélek hozzá. Hazudozok neki, hogy növeljem az önbizalmát, hátha annak hiánya miatt csahol állandóan. (Okos kutya, szép kutya, ne ugassál arany bogaram, te olyan kis okos eb vagy, tündérbogyóm...) Örül neki, mert felugrál a kerítésre és nem ugat. Valószínűleg nagyon kedvesen nézne rám, ha tudna. De nem tud, mert ő olyan kutyában, mint Steven Seagal színészben. Egy arckifejezése van minden érzelemhez. Néz rám azzal a kis lapos fejével, a ferde alsó fogsorával, és totál semmit nem látok a szemében. Arany csillag, csoda, hogy ugat folyton, mintha fizetnének érte? Valahogy muszáj tudatnia világgal, hogy nem műgyantából van öntve. Azért szeretem a kis bamba pofáját, annak ellenére, hogy az utóbbi évek minden iskolai szünetét vele töltöttem, alvás helyett a bugyborékoló hangját hallgatva 4-5 órán keresztül.
Hoppá, ez nem öt sor volt. Gyorsan befejezem, hogy maradjon holnapra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése