Így születtem

Édesanyám elmondása szerint nagyon meleg volt az a nyár, amikor engem várt, korán jött a dinnyeszezon, és ő állandóan görögdinnyét evett, volt, hogy egy egészet elhelyezett mellém, persze héj nélkül, de szerencsére jól elfértünk. A hagyomány szerint ebből az következne, hogy vagy nagyon utálom a dinnyét, vagy rajongok érte, de egyik sem, csak szeretem. Ha jó édes és nem kásás.

Éjjel fél tizenkettőkor jöttem világra, és valamiért annyira siethetnékem volt, hogy húsz perc alatt tokkal-vonóval kint voltam (vagyis nem azzal, mert nem lettem hedegűművész). A nagy rohanásban sikerült megrepesztenem Anyu medencecsontját, így napokig úgy sántikált, mint akinek valami súlyos baja van. Aki csak ezután látta a kórházban, mind sajnálkozott, hogy "nahát, szegény asszonyka, ilyen nagyon beteg, és mégis gyereket vállalt".

Amikor édesapámnak hírül vitték, hogy lánya lett, nem volt csalódott, mindegy volt neki, hogy lánya vagy fia születik, csak egészséges legyen. Nagyon csúnya újszülött voltam, ráncos és kopasz, csak valahol hátul, körben, a nyakam környékén volt pár szál hajam, mint egy százéves zongoraművésznek (zongorista sem lettem). Anyukám, mikor először jobban szemügyre vett, megállapította, hogy "jaj, ez a gyerek egy az egyben olyan, mint az apám". Ez nem volt kimondottan dicséret, mert melyik újszülött szeretne úgy kinézni, mint a hatvanhárom éves nagyapja?Aztán később szebb lettem, a három napos koromban készül fotón már egészen hasonlítok egy klasszikus kisbabára.

Nos, Apu megérkezett a kórházba. A kórteremnek amolyan kétszárnyú csapóajtószerűség volt a bejárata, és anyukám elmesélése szerint a nyílásában egyszer csak megjelent egy csokor virág. Gondolom, nem nagyon rohant apukám, ha az első látogatásra már tudott virágot venni reggel az éjjel szült nejének, de mentségére szolgáljon, hogy akkoriban nem volt sok keresnivalója az apukáknak a szülőszobán és környékén.

A virág már bent volt a teremben, de Apu még kint. Nem is érkezett meg, mert a csokor szépen, lassan, mintha lift vinné, elindult a nyílásban lefelé. Egészen a földig. Majd a nővérek összeszedték apukámat, magához térítették és lelket öntöttek belé. Pedig még vért sem látott, sőt semmit egy ajtón kívül. Mit csinált volna manapság, az apás szülések korszakában?

Így születtem. És te, kedves Olvasó?

Hétfő, kedd...

A hétvége eseménytelenül telt, ezért nem írtam semmit. Tudtam én, hogy nem lesz ebből naponta blogolás.
Most sem jobb a helyzet. Mit lehet írni egy átlagos hétfőről? Reggel fáztam. Sikerült egy látszólag modern, de igen cúgos buszra felszállnom, szemmel láthatóan mások is feszengtek a hidegtől, mert - amíg lehetett - keresték a melegebb ülőhelyeket. Nem voltak. Vigyázzülésben kuporogtam, hogy minél kevesebb támadási felületet biztosítsak a jeges levegőnek, közben a lábujjaimmal lelkesen játszottam a Für Eliset. Mire kicsit kiengedtem, már megérkeztünk a végállomásra. Én is hibás voltam a dologban: öltözéskor hezitáltam, hogy a melegebb vagy a csinosabb nadrágot válasszam, és a kis hiú énem győzött. Tudomásul kell venni, hogy a mínusz az mínusz, és különben is: ha az ember elmúlik annyi, akkor annyi.
Visszaemlékszem megboldogult ifjúkoromra, amikor még a derékig érő dzseki pont elég volt a boldogsághoz, és csizmát úgy vásároltam, hogy lehetőleg minél divatosabb legyen. Ma úgy, hogy méregetem a talpa vastagságát, és könyékig elmerülök benne, gyanakodva tapogatom a bélést, hogy elég meleg, bundás-e.
Most ahogyan visszaolvasom magam, teljesen olyan, mintha egy nyugdíjas írónő számolna be a napjáról. De nem vagyok sem nyugdíjas, sem író, így  gyorsan megpróbálok irányt és stílust váltani. Nem biztos, hogy sikerül.
Szóval az utazás folytatódott, de még eseménytelenebb lett, mert azon kívül, hogy a villamoson már nem kellett zongoráznom, nem láttam és hallottam említésre méltót. Jogos a kérdés: akkor mi a fenét tudok írni róla? Na, de ha megígértem, hogy gyakrabban blogolok? Nem okozhatok csalódást az olvasóimnak.
A hidegre visszatérve: hiába olvadtam ki az irodában, hamarosan megjött a postás. És jéghideg volt szegény. Nem ölelgettem, nem onnan tudom, hanem amikor távozott, szó szerint fagyos levegőt hagyott maga után. Egyébként sem túl barátságos figura, de most, így, lehűlve még hidegebbnek tűnt. Nem irigylem, egész nap be a melegbe, ki a mínuszba, csoda, hogy nem tudja átvenni ilyen rövid idő alatt a beltéri hőmérsékletet?
Hosszú, dolgos nap után, melynek fénypontja a négylábú mentálhigiénés munkatárs hátának vakarászása volt (ő egy kisméretű, fehér eb, aki időnként tiszteletét teszi egy kis munkamorál-javítás céljából irodánkban, és akivel egy ideje igen jó kapcsolatot ápolunk), hazatértem szerény hajlékomba.

Kedden, azaz ma, bölcsebb voltam: melegebb nadrág. Megállóban topogás, kesztyű le, zsebkendő, kesztyű fel, kesztyű le, orrfújás, kesztyű fel.  Örvendezés a tegnapinál vastagabb zokninak. A busz jól fűtött volt, halleluja!
Budai célállomásom közelében bementem a zöldségeshez gyömbérért. Ez az a bódé, ahol kakit is lehet kapni (lásd a hőstenoros bejegyzést). Sikerült egy szép nagy, kereszt alakú, ágas-bogas gyömbérgyökeret kiválasztani, amit az elgémberedett kezű eladófiúcska megmért, majd 215 forint lesz felkiáltással az orrom elé tartott, de pont úgy, mint ahogy a vámpír orra alá nyomják a feszületet a horrorfilmekben. Megijedtem: ennyire sápadt lennék?  Átvettem az alternatív egyházi kelléket, és kértem hozzá egy tasakot. Mindjárt megreszelem blogolás után egy darabját, mézzel remek immunerősítő.
Hazafelé furcsa, de sajnos nem szokatlan jelenet tanúja voltam. Főszereplő ismét a kaki, de nem gyümölcs, hanem kutyagumi formájában. Egy jól öltözött, értelmesnek tűnő fiatalember keveredett verbális dzsúdóba az ügyben teljesen ártatlan, csupán szükségének engedő ölebecske gazdájával. A házból kijővén, valószínűleg autóba akart szállni, de ott díszelgett mellette a végtermék, ami jogosan bántotta a szépérzékét.
A szőke, tetovált szemöldökű ebtulajdonos vöröslő fejjel óbégatott, sérelmezte a felszólítást a kolbászka eltávolítására. Bekapcsolódott hasonló kaliberű barátnője is, akinek nem tudtam jobban tanulmányozni a megjelenését, mert siettem tovább, mielőtt kapok egy eltévedt pofont, vagy velem is ordítani kezdenek, hogy mit bámulok. Ő arra hívta fel a fiatalember figyelmét, hogy mindenütt térdig járunk a szemétben, miért pont ez a szar zavarja, és különben is, hogy lehet ilyen hangon beszélni egy hölggyel. Lopva körülnéztem, kiről van szó, mert rajtam kívül nem volt ott hölgy, de velem nem beszélt csúnyán senki. Egyelőre.
Szegény tisztaságra vágyó, helybeli lakos, más néven: úr, nem tudta, hogy nem érdemes tetovált szemöldökű, hypószőke kutyatulajdonosokkal vitatkozni. Holnap majd jön a hölgy kigyúrt, kétméteres élettársa, és jobb esetben a gumit szúrja meg az autóján. A rosszabbik esetre nem merek gondolni.

Új év – változások

Tarthatatlan az  állapot, hogy szegény Blognak hónapokig felé sem nézek, miközben állandóan akadnak olyan pillanatok, történések, amiket a megélés pillanatában érdemesnek érzek megosztani olvasóimmal. De ezek általában nem kerekednek egy egész nagy történetté, hanem elraktározom, hogy "na, majd ezt megírom", aztán szépen kimegy a fejemből.
Ezért úgy gondoltam, hogy ebben az évben nem (csupán) nagylélegzetű írásokkal fogom boldogítani az idetévedőket, hanem ha történik valami érdekes, ha csak öt sorban is, de leírom mindennap. Vagy hetente párszor. Vagy hetente. Ööö...
Tegnap például láttam egy igazi mikrofonfejet a buszon. De nem ám afféle szolid gömbfrizurát, amit az afrikai származásúak viselnek, hanem olyat, amit a filmvígjátékokban szoktak poénból valamelyik szereplő fejére tenni. Amivel nem tud bejönni az ajtón, mert beakad a sérója a félfába. Ilyen volt a srác fején, aki ráadásul egészen magyarnak tűnt. Próbáltam nem feltűnően bámulni, de közben agyaltam, hogy vajon paróka lehet? De nem tűnt annak, egészen hajszerű volt. Pedig kicsit kandi kamerás érzés fogott el. Mert ilyen méretű mikrofon nem létezik. Eltakarta előlem a busz másik felét!
Aztán hamar leszállt a tünemény, még láttam, hogy a megállóban a falhoz támaszkodik, a felragyogó reggeli napsütés aranybarna glóriába vonta a hatalmas gyapjúbálát a fején. Megkockáztatom, hogy szép látvány volt, nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok fotós.

Mostanában barátkozni kezdtem az ugatós szomszéd boxerrel, akiről a nyáresti posztomban elmélkedtem. Tudjátok, akit piros selyemköntösben próbáltam megnevelni éjnek évadján. (Annak, aki nem olvasta: én voltam köntösben, nem a kutya.)
Az az ötletem támadt, hogy ha összehaverkodom vele, akkor talán fog hallgatni rám, és nem teljesen hiába ordítozom majd a nevét az ablakból, különféle "csend legyen" és "hallgass már" felszólítások kíséretében.
Így most, hazafelé menet, ha éppen a kerítésnél strázsál, odamegyek hozzá, és vakargatom a fülét meg a hátát, és beszélek hozzá. Hazudozok neki, hogy növeljem az önbizalmát, hátha annak hiánya miatt csahol állandóan. (Okos kutya, szép kutya, ne ugassál arany bogaram, te olyan kis okos eb vagy, tündérbogyóm...) Örül neki, mert felugrál a kerítésre és nem ugat. Valószínűleg nagyon kedvesen nézne rám, ha tudna. De nem tud, mert ő olyan kutyában, mint Steven Seagal színészben. Egy arckifejezése van minden érzelemhez. Néz rám azzal a kis lapos fejével, a ferde alsó fogsorával, és totál semmit nem látok a szemében. Arany csillag, csoda, hogy ugat folyton, mintha fizetnének érte? Valahogy muszáj tudatnia világgal, hogy nem műgyantából van öntve. Azért szeretem a kis bamba pofáját, annak ellenére, hogy az utóbbi évek minden iskolai szünetét vele töltöttem, alvás helyett a bugyborékoló hangját hallgatva 4-5 órán keresztül.

Hoppá, ez nem öt sor volt. Gyorsan befejezem, hogy maradjon holnapra is.

Az egyszarvú

Tihamér, akit barátai csak Tihának neveztek, azon a meleg nyári reggelen  is a szokott időben kezdte a rendelést. Nyitásra már ott sorakozott gazdájával néhány toklászt felszedett eb, egy csúnyán tüsszögő macska és két enervált arapapagáj kalitkástul.
Gyorsan megvizsgálta őket, a komisz kalászokat kicsippentette a szőrös ujjak közül, a macskának gyógyszert írt fel, a papagájok pedig diétára fogattak, mivel kiderült, hogy Lacika megkínálta őket ketchupos rósejbnivel előző este. Lacika  kifelé menet kapott néhány pofont aputól, mert a két papagáj kurva drága volt, és különben is, te sírtad ki őket, büdös kölök, most meg megmérgezed?
Az állatorvos töltött magának egy pohár kólát, és a vizsgálóasztal szélére támaszkodva kibámult az ablakon.
– Van még kint valaki? – kérdezte Jucitól, aki éppen a zöld sapka alá tuszkolta vissza folyton kibukkanó, göndör, szőke hajtincsét.
Rá sem nézett az asszisztensére, aki a formátlan, férfias szerelésben is csinos teremtés volt. Szívesebben nézegette rendelési időn kívül, zöld és minden más ruha nélkül.
Juci tollászkodás közben kinézett a váróba, majd félig visszalépett a rendelőbe:
– Csak egy ember.
A szerényen öltözött férfi félénken odaköszönt a gumikesztyűs tündérnek. Nem volt vele semmilyen állat.
– Ha a doktor úr ki tudna jönni az udvarra... – kezdte, és bizonytalan kézmozdulatot tett a bejárati ajtó felé.
Ekkorra már Tiha is odalépett, majd  kíváncsian a kifelé igyekvő ember nyomába szegődött. Lehet, hogy ló? A lovakhoz ki szoktak hívni. Vagy nem is állat, hanem valami más miatt jött a fickó, gondolta.
Az udvar közepén egy egyszarvú állt. Szabályos, karcsú, gyönyörű, mint a mesében. Nem kamu, nem jelmezes ló, hanem egy majdnem kétméteres egyszarvú. Selymes, fehér sörényét meg-meglebbentette a meleg augusztusi szél. Szárnya is volt, a patája ezüstösen csillogott. Tiha megdörgölte a szemét. Kóla. Igen, kólát ivott, nem volt benne semmi, most nyitotta ki az előbb a palackot. Visszanézett a rendelő irányába, hogy Juci is látja-e azt, amit ő, de az asszisztens nem jött utánuk. Az utcán emberek mentek, néhányan arra fordították a fejüket, majd semleges arccal siettek tovább.
Az egyszarvú gazdája mindenféle magyarázat nélkül belekezdett: – Két napja nem tud repülni. Eszik, iszik rendesen, a kedve is jó, de amikor nekifut, hogy felszálljon, nem bírja el a szárnya.
Az állatorvos enyhén szédülni kezdett. Mi van itt? Ez csak valami rossz vicc lehet. Vagy csendben megőrült, és most képzelődik. Nincs itt semmiféle egyszarvú, ez az ember sincs itt, sőt, ma nem is hétköznap van, hanem vasárnap reggel, és ő az ágyában alszik a szombati buli után.
– Juciiiii – bődült fel, mint a sebzett oroszlán –, gyere gyorsan!
Az asszisztens kirohant, felkészülve az esetleges birkózásra valamilyen igen nagy és makacs állattal, de megtorpant az ajtóban.
– Mi baj, Tihamér?
– Látod?
– Mit? Az egyszarvút? Nagyon szép jószág. Ez az ezüst színű pata egészen különleges. Mi a gond vele?
– Nem tud repülni – rogyott le az állatorvos az udvar szélén álló beton virágtartóra.
– Volt már ilyen esetünk, nem emlékszel? Tavalyelőtt, amikor Szegedről hoztak fel egyet. Szárnygyengeség, Uniwingint adtunk rá. Megvizsgáltad?
– Ez egy egyszarvú, unikornis, szárnyas, mesebeli ló, sőt, eccavú, a rajfilmekben szivárványt kakál, kislányok fésülgetik a sörényét, tündérek utaznak a hátán, nem létezik, nem lehet itt, nem indokolt a jelenléte! - kiabált Tiha.
– Ne viccelj már, el kell látnunk, nincs idő itt poénkodni, nézd, hányan jönnek befelé! – dörrent rá az asszisztense.
– Doktor úr, doktor úr! Nézze, milyen szépen tud már menni az én kis Bubikám, hála önnek! – kiáltotta egy idős hölgy a kapuból. Mellette, kicsit bicegve, apró hétfejű sárkány szaporázta a lépteit.

jn

Élj mának! avagy Mr. Smartmatch, bring me a dream

Volt egyszer egy közösségi oldal, ahová regisztráltam. Érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Igazából fű alatt átalakult társkeresővé.

Erről csak akkor szereztem tudomást, amikor emailben kezdtek szállingózni a felszólítások, hogy különböző korombeli urak profilját tekintsem meg 24 órán belül, de a legjobb, ha tüstént, mert elszalad a lehetőségem a boldogságra.

Dehogyis tekintem – gondoltam –, töröljük csak szépen a profilt! Igen ám, de nem lehet. Nincs ilyen menüpont, vagy jól eldugták.

Szerencsére sem fotóm nincs fent, sem érdekes adatok rólam, így biztonságban vagyok. Nem is törődnék az egésszel, ha nem érkeznének naponta a postafiókomba a smartmatchok (így hívják a delikvenseket, akik a gép szerint remekül illenek hozzám) bemutatkozásai. A hírekről sem tudok leiratkozni... Kínomban olvasgatni kezdtem,  vajon melyik figura mivel próbálja elbűvölni a hölgyeket.

"Megvan !?: .. viccelsz ? Anyámmal élek, macskám van, Babettával járok, én ne legyek kemény ? Ízirájder öcsém, ízirájder !!! (ÜVEGTIGRIS-Csoki) Ez? : „Bodri, mióta beszélsz te ilyen kiba...ttul választékosan?! Kemény vagyok, kőkemény! A Tejes ember bekaphatja! Két embert küldtem az akcióra, az egyik benn van az újságokban a másik a gyorskocsiban. Amúgy minden fa..a! Elhagyjuk a kispályát, és" Humorherold, gentleman köntösben. Csúnya szó gondosan kipontozva, tájékozatlanabb hölgyek részére az idézet forrása megjelölve. Egyébként se füle, se farka. A jelentkezők nevében reméljük, hogy ez csak a szövegre érvényes. ............

"Alapvetően vidám humoros és megbízható ember vagyok! Szeretek segíteni mindenben szeretek ölelkezni szeretgetni imádok nagyokat csókolózni egy héten többször szeretkezni! De valahogy mindig olyanokkal akadok össze akik csak mondják hogy ez jó nekik ez kell nekik aztán mindig szakítás a vége! Mi van veletek csajok hol van az aki tényleg engem akar!! Hol? Remélem itt és most fog írni nekem ha ezt elolvasta"

A szegény kihasznált, csalódott aranygyerek prototípusa. Itt és most írjon neki valaki gyorsan, és küldjön neki vesszőket, mert így kicsit nehéz elmenni a szövegén...

...........

"Ausztriaban dolgozom eppen"

Remelem, ez eleg csabito, schone frau.

...........


"Szinház az egész világ !"  


És színész benne minden nyavalyás nő! De azért még ad egy esélyt, mielőtt átmenne a Kék Osztrigába.

...........

"Egy örök álmodozó vagyok, egy nagy gyerek, aki nehezen tudja megemészteni az idő múlását, hiszen oly sok a tennivaló, de oly kevés az idő! :) Mellesleg a ZÖLD ONLINE JEL nem azt jelenti, hogy folyamatosan itt vagyok, csak azt, hogy a gépem be van kapcsolva, mert a program automatikusan beléptet mikor bekapcsolom! Így szíves elnézést mindenkitől, ha nem tudok azonnal válaszolni, de igyekszem! :)"

Mostan színes online-jelekről álmodom. Legszebb a zöld. ÉS KÜLÖNBEN IS NE ÍRJÁL, mert nem győzök válaszolni a sok levélre!

...........

 "Élj mának :D"

Álmodd velem, hogy vakít fény,

Tombol nyár földtekén,

Ne érdekeljen, ha esik hó,

Mert nyaralni visz álomhajó!

...........

 Az utolsót egy az egyben bemásolom, mert így kerek:

Szexblog, 37

Tartózkodási hely: Budapest

Nőket keres 18 és 90 év között

 "Szia! Kalandos utazgatáshoz keresek egy olyan nőt, aki eljönne velem ide-oda, és egy blogot írna kalandjainkról Bárhonnét írhatsz, én majd megyek. Emailt írj! ui: szívesen ottaludnék valakinél... na elhívsz?"

Kedveském, kijöhetne velem a keresztúri piacra, mert nyolcvan évesen, fájós lábbal nehéz már oda-vissza buszozni,  meg felmenni a harmadikra a húzós kocsival. Megígérem, írok plogot vagy micsodát magának, a kisunokám úgyis befizetett egy olyan internettes tanfolyamra! Itt aludhat a kisszobában, csak hozzon pizsamát, mert az öregemtől nem maradt egy sem, elhasználtam felmosórongynak.

A kis Dóczy-liba

Találtam egy képet a neten, egészen véletlenül. A debreceni Dóczy Leánynevelő Intézet 4.a osztályos diákjainak csoportképét. Megörültem, mert anyai nagymamám oda járt, mindig emlegette, hogy Dóczy-libáknak hívták őket a város katolikus iskolásai. Hogy ők miként nevezték a pápista leányokat, arról nem szólt, de amúgy is keveset mesélt arról az időszakról, gyermekéveiről.
Azt tudom, hogy Zilahon született, 1911-ben, és amikor "bejöttek az oláhok", a család Magyarországra menekült. Debrecenben telepedtek le, hogy milyen rokoni kötelék vonzotta oda őket, az már örökre rejtély marad. Ha rokonságról esett szó, mindig Lácacsékét emlegette, az pedig igen távol esik a cívisvárostól.
Talán több mindent mesélt volna, ha gyerekként nagyobb odaadással hallgatom, de az ember csak utólag, évtizedek múlva ébred rá, hogy már nincs kitől tudakolni a gyökereket, a rég elmúlt arcokat a kevés megmaradt fényképről.
Különös módon, a debreceni időszakról nem maradtak fotók Mami után, mindössze egyetlen kopott fotográfia két példánya ötéves korából. Ezek közül egyik  kis igazolványként szolgált. Hátuljáról kiderül, hogy dédapám váltókezelő volt Debrecenben. A csepp Bíró Jolán pöttyös ruhácskájában komoly szemekkel néz a fotómasina mellé. Talán édesanyjára figyel, aki inti: "ne mozogj, kislányom".
Ezután hatalmas ugrás, a családi fotógyűjtemény következő darabján már fiatal felnőtt lányként mosolyog egy barátnőjével, majd hamarosan nagyapám is megjelenik a fényképeken, a fess rendőrrel már Pesten ismerkedett meg. Cigarettáért járt a trafikba, ahol Mami eladó volt.
Ebből az időszakból és édesanyám születése idejéből több fénykép van, de a kieső, nagyjából 20 évet titokzatos homály fedi.
Egy kedves kis sztori megmaradt azért nagymamám lánykorából. A Nagyerdőbe jártak sétálni a fiúkkal (milyen izgalmas lehetett, vajon mit mondtak otthon?). Az egyik bátor fiatalember a fák jótékony takarásában, bizony, alaposan megcsókolta. "Én meg jól pofon vágtam!" - mesélte Mami. "Miért, nem tetszett a fiú?"  - kérdtem én lélegzetvisszafojtva. "Dehogynem, csak úgy illett. Ha megcsókoltak, pofon kellett vágni az illetőt."
Nagymamám abban  a korban született, cseperedett, nőtt fel, amit mi 21. századiak olyan szívesen idézünk meg nosztalgia címszó alatt képeken, múzeumokban, filmeken, gyűjtőszenvedélyben. Neki biztosan nem volt ennyire romantikus  kisgyerekként menekülni Erdélyből, megszokni Debrecent, az iskolát, az új otthont, megélni az I. világháborút, barátokat találni. Élte azokat éveket, és idős asszonyként keveset beszélt róluk.
A képet, amit a neten találtam, nagy örömmel kezdtem böngészni, hátha pont nagymamám is rajta van. Megakadt a szemem az egyik kislányon. Ismerős volt valamiért. Próbáltam időben elhelyezni a fotót, rájönni, a lányok a képen hány évesek lehetnek. Furcsa elhinni, a külsejüket látva, hogy negyedikesek. Ez, amikor én voltam általános iskolás, a nyolcadikosokat jelentette. Itt, a fotón egy kupac valódi kislány ül és áll, csak némelyik érettebb arcocska mutatja, hogy tizenévesekkel nézünk farkasszemet. Akkor még igazán gyerekek voltak a "nyolcadikosok", a kis matrózblúzok alatt épp csak mocorogni kezdett a nőiség.
A kislány, akiben annyira szeretném felfedezni anyukám és a magam vonásait, elgondolkodtatott. Túl sok minden stimmel. A kép készültének éve, a 4. osztály... Mellétettem a kis igazolványt, nézegettem. Nehéz eldönteni, hogy valóban Mami van-e azon a képen. Nincsen névsor hozzá, mert csak egy érdekesség a régi fotókat gyűjtő weboldal sokezres kollekciójából. Talán a fotó tulajdonosa tudna segíteni, hátha az eredeti kép hátulján vannak nevek. Elhatároztam, hogy megpróbálok kapcsolatba lépni vele. A válaszig  még nézegetem a képet, és faggatom a Mona Lisa mosolyú kislányt. Akárki is ő, nekem mindig Mami lesz 1935-ből.

Lábak, nyár

Fehérek és barnák, izmosak, szőrösek, 

görbék és ikszek meg ók, 

sápadtak, lesültek, csíkosak, pöttyösek, 

pálcikához foghatók, 

napsütte pelyhesek, puhányok, vizesek, 

visszerektől  dagadók, 

csülkök és virgácsok, szép, karcsú műtárgyak, 

cammogók és suhanók,

férfiszem-legelők, hájaktól remegők, 

gazella, elefánt, pók, 

rajzokkal ékesek, gyúrástól szélesek, 

mégis mind oly hasonlók. 

(2015.08.05.)