November közepe, napsütés. Péntek délután, munkából hazafelé. Vagyis majdnem, előbb kis kitérő egy könyvesboltba Budán. Pár perces séta csak, de annyi szép dolog történik. Először a zöldséges. Hagyományos, kipakolós, tizenkettő egy tucat boltocska. De a napsütés megszépíti a szokványos gyümölcsök és zöldfélék halmait. Aranyló ananász, pompás pomelo, tekintélyes tökök mosolyognak rám a bejárat mellől. De szépen kezdődik az utam! Vagy csak a pénteki felszabadulás tette ilyen szívmelengetővé az ehető növényeket?
Kis utca, szüreti hangulatú névvel, sok-sok sárga levéllel a járdán. Valami csoda lengedezik a levegőben! Ha nem tudnám, hogy a télbe masírozunk, azt hinném, április van, éled a természet. Szinte érezni a bomló rügyek illatát, csukd csak be a szemed!
A túloldalon nagypolgári társasház, szépen felújítva, ha nem lenne rajta mindenféle felirat és vezeték, a harmincas évekbe repítene a látvány. Rajta tábla tudatja: itt lakott Laczó István és Zsögön Lenke. Mindketten operaénekesek. De hiába az összefűző hivatás, a közös érdeklődés, Pista bácsi '65-ben itt hagyta Lenke nénit (vagy ki tudja, lehet, hogy Lenke néni üldözte át a túlvilágra a művész urat, erről nem fog szólni az életrajzi lexikon), mindenesetre a szoprán harminc évvel túlélte a tenort. Sajnos nem mondott sokat nekem a nevük, de legalább beleragadtak a memóriámba így, hogy elképzeltem a gyakorlás lépcsőházban szálldosó hangjait: "Imádkoztál ma éjjel, Lenke?"
Fordulás a szép virágnevű utcába, egy Audi tapos bele a varázslatba, hetvennel hagyja figyelmen kívül a jobbkezes utcát, a taxi szerencsére fékez, mindenki megkönnyebbül. Még az audis is, így nyolcvannal halad tovább.
Hoppá! Főhősünknek (nekem) eszébe jut, hogy a Laczó nevet nem fogja tudni mégsem megjegyezni. A Zsögön menni fog, mert kicsit viccesen hangzik, és ugyebár az ilyesmi jobban megmarad az ember fejében. Előveszi tehát pinduri, kockás jegyzetfüzetét, és gyorsan felírja. Meg a pompás pomelót is, annyira örül a jó kis alliterációnak. Közben arra gondol, vajon minek vélheti, aki látja. Nyomozónak? Feljelentő néninek? Az nagy divat volt gyerekkorában, az utca idősebb lakói közül biztosan sokan asszociálnak a füzetbe írogatóról erre a remek régi szakmára.
Nagyszerű ez a péntek délután, a napsütés, a sok látnivaló felvillanyozza az embert. Ebből következik az ismerős "ma még biztosan történik velem valami ódeszép" érzés. Persze dehogyis, ilyenkor már csak azért sem szokott, de maga a gondolat is olyan szívvidító, hogy az ember szinte megkockáztat egy kis szökellést, mint gyerekkorában az iskolából hazafelé.
No, mindjárt itt a könyvesbolt. Ajtón be, válogatás, fizetés, vissza ugyanazon az utcán.
Nagyobbacska autóból két jól öltözött fiatalember pakol ki valami furcsa ládaszerűséget, nem tudni, zenészek kelléke vagy bűvészmutatványhoz fogják használni. Igyekszem nem túl feltűnően bámulni, nehogy az urak félreértsék, így próbálok magabiztos, "szörnyen elfoglalt vagyok" lépésekkel elhaladni mellettük. Természetesen megcsúszom egy nedves levélen. Nem is esik az eső, vajon mi lehet a járdán, ami csúszik és nyirkos, jobb nem is belegondolni. Nem merek visszanézni, hogy látták-e a balettelőadást, gyorsan továbbállok. Trallala....
Közben elhúz a fejem fölött az a berregő repülő, ami már idefelé is elkísért. Bárcsak kétfedeles lenne! Csak a fíling kedvéért. De így is jó, illik a mai délutánhoz, olyan nosztalgikus ez a hang.
Jobboldalt a kapun felirat: "Parkolni tilos, kivéve ABC-123 és XYZ-456". Nem is ez az elvarázsolt környék lenne az illatos, sárga faleveleivel, ha nem aranyszínű, sarkain göndörödő tapétadarabra lenne fekete filctollal felírva. Itt még a papírfecni is gőgösen feszít a kerítésen, Budán vagyunk, kérem, errefelé a levegővétel is többe kerül, és a salétrom is büszke erőlködéssel válik ki a nyirkos házfalból.
Nemsokára a főúton vagyok, másik világ, busz, villamos, zaj. Valamit hurcolok a cipőmön, ami minden lépésnél surrog, zizeg. Csak egy falevél, szerencsére nincsen rajta nem kívánt nedvesség. Leszedem. Már nem is vagyok csalódott, hogy véget ért a csodák sorozata, innentől minden a szokásos, szürkécske útján megy tovább hazafelé. Kaptam egy cseppet az őszi tavaszból. Azért, Lenke néni, remélem, szerette azt hőstenort!
2014. november 14., péntek
2014. november 6., csütörtök
Amikor kint van a nadrágból
Igen, pontosan arról fogok írni, amire a címet olvasva gondol a nyájas Olvasó. Ráadásul az enyémről. És nem is a szó átvitt értelmében, tehát nem szegényedtem le végzetesen (hála az égnek), hanem a maga pucér valójában.
Mielőtt a hölgyek fölhördülnének, az urak meg reménykedni kezdenének: illusztráció nem lesz a bejegyzéshez. Ugyanis kidobtam. A nadrágot, ami eme megalázó dolgot művelte velem.
A történet:
Nagy örömmel érkeztem a munkahelyem bejárati ajtajához. No, nem az dobott fel, hogy a nap folyamán kétszáz számlát kell kinyomtatnom, hanem, hogy végre sikerült jó korán elindulni, a busz is jött időben, remek, a munkát el tudom hamar kezdeni, nem kell kapkodni, mindenre lesz idő. Szépen leültem a buszon az ablak mellé, vidáman nézelődtem, majd egyik metró, másik metró, kis gyaloglás, pékség, pékségben új eladó. Fiúcska, most tanul be, végtelenül udvarias és lelkes, majd megunja ő is, mint hölgy elődei. Érdekes, milyen sok női vásárló van itt bent a boltban, ez a korai időpont vagy a kismackó fejű új legényke hatása? Mindegy, kaptam egy kukás zsák méretű grátisz nejlonszatyrot is a pizzaszelet és a sós bigyó mellé, környezetszennyezés, nem pártolom, de most jól jött, mert nem akartam a táskámba tenni a zsíros papírtasakot.
Át a zebrán, másik zebra, kanyar a kis utcába. Itt, a sarkon mindig ránézek a kerítésre, vajon fent van-e a titokzatos üzenet.
A rejtélyes papírfecni időről-időre azt hirdeti: "Cipőfűzők a Bosnyák piacon". Kis fehér jegyzetlap, rajta piros filctollal a jelszó és semmi más. Egy drótdarabbal van felerősítve (bár a cipőfűző stílusosabb lenne). Nagyon izgalmas! A piacon, de hol? Kinél? És miért pont Újbudáról kell átzarándokolni a fűzőkért? Soha nem fog kiderülni. A cetli gyakran eltűnik, de gondos kezek újraalkotják. Most éppen hiányzott, remélem, hamarosan pótolja a Feneketlen-tavi titkos ügynök.
Jaj, a nadrág! Arról akartam írni. Szóval a bejárat előtt, amikor a kulcsot kapartam elő, kiesett egy csomag papír zsebkendő a táskámból. Leguggoltam érte, és ekkor reccs. Réges-régen volt egy reklám, hogy "Reccs? Az enyém sztreccs!". Az én nadrágom, sajnos nem az volt.
Az emeletre felérve, gyors ruhavizsgálatot tartottam, és kiderült, ezt már nem is lehet megvarrni, mert úgyis csak hasadna tovább az anyag, míg sortnadrág nem lesz a nyomorultból. De mit tegyek? Így még leülni sem lehet rendesen, voltaképpen a fél hátsó fertályom kint levegőzik. Pót nadrágom nincs, ráadásul ma rövid pulóverben jöttem, hogyan közlekedjek a folyosón? Ez egy komoly munkahely, nem peep show. Szerencsére plusz óráim viszont voltak, így megbeszéltem a főnökömmel, hogy hazamegyek felöltözni, de nem jövök vissza már a város egyik végéből a másikba, a munka megvár, majd holnap megcsinálom, úgyis kaptam volna egy szabadnapot, legyen most ez az.
Elindultam tehát hazafelé, majdnem sütött a nap, ennek örültem, mert legalább nem volt hideg. Egy zimankós téli napon jól felfáztam volna ebben a meglehetősen huzatossá vált ruhadarabban.
Igyekeztem szépen, egyenes háttal menni, mert így a kabátom pont eltakarta az ominózus tájékot. Fejben gyors útvonaltervezés: melyik útvonalon nincsen lépcső felfelé? Lefelé és vízszintesen még oké a menetelés, de felfelé? Aki mögöttem jön, minden lépésnél megtekintheti a...
Végül csak nem tudtam kikerülni a felfelé menetet, ez a metró esetében nehezen megvalósítható, de legalább a végállomáson volt mozgólépcső, így ügyes helyezkedéssel megúsztam a bemutatót.
A busznál már sokkal vidámabb voltam, csak kevés idő, és otthon vagyok. Valahogy magam alá igazgattam a kabátot, így még le is tudtam ülni. Utolsó versenyszakasz, kétszáz méter az utcánkban, végre otthon.
Kapun, ajtón be, leguggolás kikötni a cipőt (fűző nem a Bosnyák piacról), második reccs, és voilá, majdnem kész a miniszoknya. Valahogyan középtájon is elvált a matéria, a látvány kimerítette most már a tizennyolc plusz kategória fogalmát, de sebaj, itt már nem számít. Mehet a kukába az ócskaság (most nem térek ki a CundA szapulására, de ez egy viszonylag fiatal nadrág volt).
Az már csak itthon jutott eszembe, hogy mi van, ha útközben leejtek valamit, mondjuk a bérletemet az ellenőrök orra előtt?
Mielőtt a hölgyek fölhördülnének, az urak meg reménykedni kezdenének: illusztráció nem lesz a bejegyzéshez. Ugyanis kidobtam. A nadrágot, ami eme megalázó dolgot művelte velem.
A történet:
Nagy örömmel érkeztem a munkahelyem bejárati ajtajához. No, nem az dobott fel, hogy a nap folyamán kétszáz számlát kell kinyomtatnom, hanem, hogy végre sikerült jó korán elindulni, a busz is jött időben, remek, a munkát el tudom hamar kezdeni, nem kell kapkodni, mindenre lesz idő. Szépen leültem a buszon az ablak mellé, vidáman nézelődtem, majd egyik metró, másik metró, kis gyaloglás, pékség, pékségben új eladó. Fiúcska, most tanul be, végtelenül udvarias és lelkes, majd megunja ő is, mint hölgy elődei. Érdekes, milyen sok női vásárló van itt bent a boltban, ez a korai időpont vagy a kismackó fejű új legényke hatása? Mindegy, kaptam egy kukás zsák méretű grátisz nejlonszatyrot is a pizzaszelet és a sós bigyó mellé, környezetszennyezés, nem pártolom, de most jól jött, mert nem akartam a táskámba tenni a zsíros papírtasakot.
Át a zebrán, másik zebra, kanyar a kis utcába. Itt, a sarkon mindig ránézek a kerítésre, vajon fent van-e a titokzatos üzenet.
A rejtélyes papírfecni időről-időre azt hirdeti: "Cipőfűzők a Bosnyák piacon". Kis fehér jegyzetlap, rajta piros filctollal a jelszó és semmi más. Egy drótdarabbal van felerősítve (bár a cipőfűző stílusosabb lenne). Nagyon izgalmas! A piacon, de hol? Kinél? És miért pont Újbudáról kell átzarándokolni a fűzőkért? Soha nem fog kiderülni. A cetli gyakran eltűnik, de gondos kezek újraalkotják. Most éppen hiányzott, remélem, hamarosan pótolja a Feneketlen-tavi titkos ügynök.
Jaj, a nadrág! Arról akartam írni. Szóval a bejárat előtt, amikor a kulcsot kapartam elő, kiesett egy csomag papír zsebkendő a táskámból. Leguggoltam érte, és ekkor reccs. Réges-régen volt egy reklám, hogy "Reccs? Az enyém sztreccs!". Az én nadrágom, sajnos nem az volt.
Az emeletre felérve, gyors ruhavizsgálatot tartottam, és kiderült, ezt már nem is lehet megvarrni, mert úgyis csak hasadna tovább az anyag, míg sortnadrág nem lesz a nyomorultból. De mit tegyek? Így még leülni sem lehet rendesen, voltaképpen a fél hátsó fertályom kint levegőzik. Pót nadrágom nincs, ráadásul ma rövid pulóverben jöttem, hogyan közlekedjek a folyosón? Ez egy komoly munkahely, nem peep show. Szerencsére plusz óráim viszont voltak, így megbeszéltem a főnökömmel, hogy hazamegyek felöltözni, de nem jövök vissza már a város egyik végéből a másikba, a munka megvár, majd holnap megcsinálom, úgyis kaptam volna egy szabadnapot, legyen most ez az.
Elindultam tehát hazafelé, majdnem sütött a nap, ennek örültem, mert legalább nem volt hideg. Egy zimankós téli napon jól felfáztam volna ebben a meglehetősen huzatossá vált ruhadarabban.
Igyekeztem szépen, egyenes háttal menni, mert így a kabátom pont eltakarta az ominózus tájékot. Fejben gyors útvonaltervezés: melyik útvonalon nincsen lépcső felfelé? Lefelé és vízszintesen még oké a menetelés, de felfelé? Aki mögöttem jön, minden lépésnél megtekintheti a...
Végül csak nem tudtam kikerülni a felfelé menetet, ez a metró esetében nehezen megvalósítható, de legalább a végállomáson volt mozgólépcső, így ügyes helyezkedéssel megúsztam a bemutatót.
A busznál már sokkal vidámabb voltam, csak kevés idő, és otthon vagyok. Valahogy magam alá igazgattam a kabátot, így még le is tudtam ülni. Utolsó versenyszakasz, kétszáz méter az utcánkban, végre otthon.
Kapun, ajtón be, leguggolás kikötni a cipőt (fűző nem a Bosnyák piacról), második reccs, és voilá, majdnem kész a miniszoknya. Valahogyan középtájon is elvált a matéria, a látvány kimerítette most már a tizennyolc plusz kategória fogalmát, de sebaj, itt már nem számít. Mehet a kukába az ócskaság (most nem térek ki a CundA szapulására, de ez egy viszonylag fiatal nadrág volt).
Az már csak itthon jutott eszembe, hogy mi van, ha útközben leejtek valamit, mondjuk a bérletemet az ellenőrök orra előtt?
2014. november 5., szerda
Mégiscsak ünneplés
Egészen véletlenül vettem észre, a Facebook jóvoltából, hogy ma egy éve született az első bejegyzés. Majdnem elfeledkeztem róla, ahogyan meg is jósoltam a vasalós írásomban. :)
Akkor hát boldog születésnapot, Blog!
Nagy nehezen találtam egy nem nyálas-rózsaszíncukorkás, nem giccsparádé képet is a köszöntéshez, íme:
Köszönöm a 900 oldalmegjelenítést, a hűséges és alkalmi olvasók látogatását, a kedves Facebook-kommentárokat, a személyes visszajelzéseket (van olyan, amit azóta is kincsként őrzök a szívemben, és szóról szóra tudnám idézni), és azt, hogy meggyőztetek arról: érdemes írogatnom!
Folyt. köv. :)
Akkor hát boldog születésnapot, Blog!
Nagy nehezen találtam egy nem nyálas-rózsaszíncukorkás, nem giccsparádé képet is a köszöntéshez, íme:
Köszönöm a 900 oldalmegjelenítést, a hűséges és alkalmi olvasók látogatását, a kedves Facebook-kommentárokat, a személyes visszajelzéseket (van olyan, amit azóta is kincsként őrzök a szívemben, és szóról szóra tudnám idézni), és azt, hogy meggyőztetek arról: érdemes írogatnom!
Folyt. köv. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)