Nemsokára egy éve lesz, hogy az első bejegyzés megszületett, de arra gondoltam, előre megünneplem, hátha pont akkor nem írok semmit, és elfelejtem a nagy évfordulót.
Jöhetnék most statisztikai adatokkal, hogy hány oldalmegjelenítés és egyebek, de nem ez a lényeg. Na jó, mondjuk a legérdekesebb adat, hogy a legtöbb látogató a blogomra Magyarország után az Egyesült Államokból érkezett. Ami azért izgalmas, mert tudtommal egy ismerősöm sincs az USA-ban (ha van, szóljon), így örömmel tapasztaltam, hogy "külsősök" is rátaláltak a blogra.
Sajnos mást nem látok a kimutatásokban, ami csak nekem sajnos, a kedves olvasók megnyugodhatnak, nem tudom nyomon követni, hogy milyen utca, hányas ház melyik szobácskájából olvasgatnak... :)
Megragadom az alkalmat, hogy szeretettel köszöntsem az első és mindeddig egyetlen feliratkozómat, Marikát. A többiek talán kicsit bátortalanok, de engem vigasztal a tudat, hogy azért tudom (többek közt a személyes visszajelzésekből), sokan olvassák az irományaimat. Köszönet érte. :)))
De hogy ne csak ünnepi szövegelés legyen, jöjjön az aktuális bejegyzés.
A jubiláló vasaló éppen harminc éves, és itt tartom a komód fiókjában. Köszöni, él és virul, röhögve maga mögé utasítja a magukat egy-két év alatt halálba gargarizáló gőzölős csodákat. Csak egyszer szorult javításra, amikor az elrongyolódott textilbevonatú zsinórját kellett kicserélni. Szerencsére még találtunk valahol egy ilyet, így egészen oldtimer maradt a drága, szinte minden porcikája autentikus szovjet ipari termék.
Nem is adnám oda semmiféle éneklő, világító, rózsaillatot lehelő, magától sikló monstrumért az én kis karcsú, ezüstösen csillogó 'elektroutyugomat'. Anyukám adta nekem, mikor önálló háziasszony lettem, a használt, de jó egészségnek örvendő jószágot, ami már tizenkilenc éve társam jóban-rosszban.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem használtam agyon, bár voltak olyan idők, amikor szinte naponta előkerült. Ez volt a "vasalsz nekem egy inget?" korszak. Aztán munkahelyváltozás miatt a ingek nyűgét felváltották a szekrényben szépen maguktól kisimuló pólók, így ritkábban került elő a vasaló. Bevallom hősiesen, hogy elég sok engedményt tettem magamnak – házitündérek és házimanók csukják be most a szemüket –, nem vasalok törölközőt, alsóneműt, konyharuhát, pólót, és az ágynemű is jól elvan simítás nélkül, ha az ember szépen tereget mosás után. Ja, hogy te sem szoktad ezeket? Megnyugodtam. :)
Van-e ember, aki szeret vasalni? Biztosan, de egy ilyet sem ismerek. Én sem tartoztam közéjük soha.
Aztán most, szinte a vasaló születésnapján, rájöttem, hogy ha mást nem, de inget szeretek vasalni. Az ing vasalásában van valami régies, valami megnyugtató női gondoskodás. Ugyanazok a mozdulatok száz-kétszáz, ki tudja hány éve. Csak a faszén izzása, a kart próbáló lóbálás hiányzik. A simító kéz, a víz spriccelése, a gondos hajtogatás, mind-mind időtlen, sosem változik. Ezért is örülök, hogy nincsen valami modern, csillogó űrhajós vasalóm, mert a teflonbevonat és az áttetsző műanyag víztartályból kisziszegő pára sosem hozná vissza így a múltat.
Az ing vasalása szertartás. Ekkor nem csak egy darab textíliát simítgat az ember, hanem mintegy útjára engedi a viselőjét, lássák, hogy van, aki gondoskodik róla, akinek fontos, hogy szépen, rendben járjon. Különben is, az ing szexi. Na jó, Quasimodo a legjobban szabott Pierre Cardin ingben is csak a Notre Dame-i toronyőr marad, de egy gondosan vasalt, tiszta példány ad valami pluszt a viselőjének. Nem térek most ki az olyan típusú urakra, kik akkor vesznek fel csak ilyesmit, amikor úgy hívják őket, hogy "vádlott, álljon fel", vagy akik száz éven belül mindössze kétszer viselik: egyszer a gyerek esküvőjén, másodszor a saját temetésükön. Ők csak feszengenek eme férfialsóneműben. Az esküvőn, természetesen. A második esetben már nem igazán.
Nos, jól elkanyarodtam a vasalás misztériumától a férfiingek természetrajzához. Sebaj, legalább ezzel a kis szösszenettel megköszöntöttem a kerek évfordulós vasat, kinek csak egy hibája van. Kiégett a kis lámpácskája, ami a megfelelő hőfok elérését mutatja. De ez nem zavar egyáltalán, már ismerem őkelmét, minden rezdülését, más meg úgysem használja. A ház ura zokszó nélkül megfogja a fakanalat, a mosogatószivacsot és a porszívó végét is, ha kell, a vasalást már nem várom el tőle.
Nem valószínű, hogy valaki örökölni fogja tőlem az elektroutyugot úgy, ahogyan én kaptam meg őt. Az enyém marad, amíg a rozsda el nem választ.
Gyanítom, hogy engem is túl fog élni, mert a sírba nem óhajtom magammal vinni, mint avar harcos a lovát, annyira azért nem nőtt a szívemhez. Mégis, némi ünneplést megérdemel, ha már sikerült neki egy blogbejegyzést kicsalogatnia belőlem. Mondanám, hogy igyunk valamit, ő egy kis desztillált vizet, én egy pohár bort, de mivel nem él vele, vodka meg nincs itthon, ezért csak jelképesen koccintok vele: nazdarovje vagy mit is kell ilyenkor mondani.
