A bujdosó székely és a Pepsi esete

Itt egy olyan jó kis vidám történetnek kellene állnia, amit mindenki vár a cím alapján. Pedig csak annyi van a székellyel és a kólával, hogy tegnapelőtt a buszról megláttam egy reklámponyvát és megörültem. Végre nem Coke, mindenütt az van. Nem mintha lelkes Pepsi-rajongó lennék, sőt, kólát sem sűrűn iszom, de ha lehet választani, akkor inkább ezt kérek. Többnyire nem lehet választani, ezt a giccses reklámokban vigyorgó, borvirágos nagyapóhoz hasonlító Mikulás is nyomatékosítja, aki decemberenként az agyunkba kormányozza örök boldogságban csilingelő kamionját. Csak a c betűs az igazi! Így tehát ha kólát kérsz valahol, és nem te veszed magadnak a boltban, azt kapsz.
A Bujdosó Székelyben biztosan nem fogok kérni semmit, ha netán étterembe megyek, az általában valamilyen mérföldköves ünnepi esemény vagy nyaralás alkalmával történik meg, nem annyira a metró végállomásának környékén egy fárasztó munkanap után. Egyébként is valamiért a képzeletemben égett olaj szagától átitatott, ernyedező retró-kockás terítős, unatkozó pincéres helyként jelenik meg. Ha valaki tudja ezt cáfolni, nyugodtan jelezze, megkövetem őket.

...


A mai nap hőse: a 16 óra 56 perckor nagy reményekkel elinduló kilencvennyolcas expressz busz vezetője. Pár száz méter után járművünk hörgő hangokat hallatott, és egy kézihajtány sebességére lassult a felüljáró tetején. Gyorsan visszacsavartam a sálat a nyakamra, hogyha menetelni kell, készen állhassak, de sofőrünk nagy kínlódás árán eltötyögött velünk az első megállóig. Ott valamire rácsapott a vezetőfülkében, mire a busz hirtelen megtáltosodott, ezzel elhúzva mindenki orra előtt a mézesmadzagot. Egészségesnek tűnő motorhangokat hallatott és felgyorsult.
Ezen felbuzdulva a vezető láthatóan megszavazott még egy megállónyi utat, nem szállított le bennünket.
Innentől kezdve folyamatosan drukkoltunk, mert hol meglódultunk, hol átváltottunk beteg csigába... de haladtunk. Közben a bátor kékmellényes szorgosan taposta a pedált, sajnos nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy elszántság és dac keveredik rajta kövér izzadságcseppekkel.
Az erdőnél biztató gyorsulási verseny kezdődött, talán a makrancos gép jobban kedvelte (volna) a hetvenes tempót, de azért a hörgős-harákolós pillanatokban csendben elsóhajtottam egy imát, hogy ha lehet, ne itt a sötét, vizenyős rengetegben kelljen leszállni, és gyalogolni a következő buszmegállóig.
Végül diadalmasan bevánszorogtunk a kivilágított lakott területre, és már csak pár megállót kellett szurkolni, hogy hazaérjek.
Nem nagy dolog, valaki végezte a dolgát egy ócska munkaeszközzel. De nekem mégis hős. Elhatározta, hogy elviszi az utasait, kitartott a végsőkig, és nem hagyta őket az esőben ázni, másik buszra várni, azon palacsintává lapulva, későn, idegesen hazaérni.
Leszálláskor megköszöntem a vezetőnek a hősies helytállást, és hogy nem kellett az esőben kalandtúráznunk. Szegénytől csak egy reszkető ajkú phű tellett, remélem, kicsit megvigasztalta, hogy valaki értékelte a teljesítményét.

jn

Elfelejtettem angolul

És ezt úgy, hogy elvileg nem is tudok. Hivatalosan két évig tanultam, egy évet magántanárnál, egy évet munkahelyi ingyenes nyelvoktatás keretében.
Laci barátságos középkorú úr volt (legalábbis nekem akkor annak tűnt, de lehet, hogy fiatalabb volt, mint én most), aki otthonában tanított  feketén, valamikor a rendszerváltozás és az oroszt véglegesen felváltó-eltemető iskolai angol- és egyéb nyelvórák elterjedése között.
Tudását Kanadában szedte össze, és egy sokadik emeleti lakásban szándékozott átadni nekem, középiskolás diáklánynak, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb. Hozzátartozik a történethez, hogy teljesen korrekt volt, a pénzt becsülettel átvette, és cserébe kizárólag az angol nyelv tanítását tűzte ki célul a kis puritán panelszobában, szerencsére egyéb tervei nem voltak (legalábbis végig teljesen úgy nézett ki).
Egyetlen baj volt csupán vele, hogy imádott Kanadáról beszélni, ezért az órák háromnegyedét azzal töltöttük, hogy ő az élményeit ecsetelte, én meg tátott szájjal hallgattam. Nem csoda, hogy a tanév leteltével anyukám, látva igen szerény előrehaladásomat, nem óhajtotta tovább finanszírozni a meseórákat. Lacinak vittem egy díszdobozos kávét és egy csokor virágot, majd búcsút intettünk egymásnak.
A munkahelyi nyelvórák már eredményesebbek voltak néhány év múlva. Egy fiatal, lelkes egyetemista tartotta őket az irodákból verbuvált jelentkezőknek. Ingyen van, munkaidőben lehet menni, jelentkeztünk.
Nem tudom, a leányzó hogyan csinálta, de pár hónap alatt a legszerencsétlenebb csoporttársunk is felzárkózott. Pedig elvileg a "már tanultam valamit valamikor" szintről kezdtük (én a "már el is felejtettem, de azért rémlik" alkategóriában indultam), de neki még az "I am" is ijam volt.
Sajnos a boldog hónapoknak a cég szőrös szíve vetett véget, a következő tanévet már nem finanszírozták, csak a haladóknak. Mi meg azért még attól távol voltunk.
Ezután a többi már csak úgy rám ragadt. Érdekelt, figyeltem, füleltem, olvastam a feliratokat, megvettem a Micimackót eredetiben (nekem szorgos szótárazás után is gyászosan laposnak tűnt... hiányzik belőle Karinthy ragyogó szelleme, ami a magyar fordítást olyan bájossá és élvezetessé teszi).
Hogy miért meséltem el mindezt? Mert tartozom egy vallomással. Én vagyok a passzív angolos mintaképe. Olvasok, nézek, látok, mindent megteszek, ami tőlem telik, csak nehogy meg kelljen szólalnom. Mint Galla Miklós "jájj, mikrofon" tv-bemondós jelenete. Jájj, angolul beszél! Jájj, most mit csináljak? Senki nincs itt, aki jobban tud nálam és segíthetne? Futás!
Persze vannak helyzetek, amikor nem lehet kikerülni a beszélgetést, mint például, amikor hazánktól nyugatabbra nyaraltunk, és két hétre muszáj volt összeszednem magam, mert én voltam kétszemélyes turistacsoportunk tolmácsa. És lám, stresszhelyzetben működnek a dolgok: elutaztunk, csomagot hajkurásztunk, bevásároltunk, jegyet vettünk, vécét kerestünk, felmásztunk, sorban álltunk, nem is nagyon tévedtünk el, minden remekül ment.
Tavaly Ausztriában még németül is beszéltem, ami számomra teljesen rejtélyes, mert azt aztán végképp nem tanultam sosem, leszámítva az elsőként bejött kábeltévés német adók rendszeres nézését. (Micsoda reklámok voltak! Mindenki ragyogott és szép volt, és fehér blúzban főzték a zacskós levest, a nagypapák csak úgy dobálták a harminc kilós unokákat – zu risiken und nebenwirkungen lesen sie die packungsbeilage und fragen sie ihren arzt oder apotheker.)
Pár nap után úgy belejöttem a sógorokkal való pantomimezésbe, hogy mire hazautaztunk, már szinte meg voltam győződve róla: beszélek németül.
Ma pedig elfelejtettem angolul azt a kicsit is, amit tudok. Kínos.
Munkahelyemen cseng a kaputelefon, benne hablatyol egy arab. Jó ég, hogy kerül ide egy arab? – rémültem meg. Hirtelen nem jutott eszembe semmi a magyar hallón kívül, hátha az hatásos, párszor elismételtem, hogy időt nyerjek. A keleti manus lassabbra vette, így kiderült, hogy igazából angolul beszél, és az emeleten mellettünk lévő society-t keresi. Oké, mondám én megkönnyebbülve, és távirányítással beeresztettem.
Fel is jött a lépcsőkön, de valahogy eltévedt, így megjelent a irodánk ajtajában. Akkor láttam, hogy egyáltalán nem arabos, inkább olyan, mint egy kétméteres, sovány Leslie Nielsen (már amennyire a délutáni félhomályban meg tudtam állapítani). Ettől a gondolattól újabb rövidzárlat keletkezett odafent, így faképnél hagytam, és kis híján hasra esve a bőröndjein, amiket elhelyezett  a folyosón, berohantam a society ajtaján, jelentve, hogy vendégük érkezett. Mr. Nielsen ekkor már a sarkamban loholt, és én elegáns kézmozdulattal, egy lényegre törő "tessék" kíséretében utat mutattam neki. Szuper.
Legközelebb ilyen esetben németül fogok beszélni, az úgyis olyan jól megy.

jn

Rabló mongol nyila

A nyár egyik meghatározó élménye volt, hogy elutaztunk Belgiumba. Ezúton is megköszönöm drága barátnémnak és férjének, hogy halált megvető bátorsággal átengedték a kéglijüket, míg ők itthon nyaraltak, közben pedig eggyel megnövelték a család létszámát, egy tündéri kisfiú személyében.
Magáról a nyaralásról nem akarok hosszan írni, mert ez nem utazós blog, másrészt igazán kalandos dolgok nem tarkították az ott tartózkodást. Nos, azért mégis akadt egy-két érdekes momentum.
Az első kaland, mindjárt a repülőtéren történt. Azaz, már itthon elkezdődött azzal, hogy megvásároltunk kettő darab szemre gusztusos, minőségre is egészen tűrhető bőröndöt. Amolyan pontgyűjtögetős, matrica ragasztgatós, "úgy is tudjuk, hogy ennek ez az eredeti ára, a kedvezmény csak kamu" típusú vásárlás volt ez.
A hátulján található apró, kihúzható címkére gondosan felvezettem minden adatunkat, biztos, ami biztos.
A leszállás után megkerestük azt a bizonyos forgószínpadot, ahol kedves bőröndjeink megjelenését reméltük.
Az egyik meg is érkezett, majd a másik is, de lekapva azt a futószalagról, gyanús volt, hogy túlzottan megviselt ahhoz képest, hogy csak röpke két órát töltött egy repülőgép gyomrában. Ráadásul egy piros fonal is díszelgett a fülére tekerve-kötve. Gyorsan megnéztük a ráragasztott reptéri matricát....ez nem a miénk, valami nagyon nem magyarnak tűnő név volt rajta,  hopp, vissza a szalagra.
Vártuk a sajátunkat. De nem jött. Lassan semmilyen bőrönd nem jött, csak az ominózus piros fülű keringett körbe-körbe. Ekkor esett le a tantusz, hogy ennek a tulajdonosa már odakint van, és gyanútlanul viszi a ruháinkat valahol a flamand tájakon. Rohanás kifelé, hátha meglátjuk a váróteremben vagy a parkolónál.  A bőrönd sehol, az bizony már utazik, ki tudja merre.
Következett az elveszett csomagok nevezetű ablak. Szerény angoltudásommal vázoltam a helyzetet a két láthatóan nem belga hölgynek (Belgiumban, úgy vettem észre, az unalmas, nehéz, hálátlan – egyéb negatív jelzőket tessenek nyugodtan ide behelyettesíteni – munkákat szeretik más nációk képviselőivel végeztetni) és beadtam az egykedvűen forgó idegen táskát.
A félelmetesen tökéletesre sminkelt arcbőrű kreol hölgy, aki inkább egy Z kategóriás közel-keleti romantikus film főhősnőjének tűnt, mint ügyintézőnek, megkereste a számítógépben, hogy ki foglalta le a jegyet, kiderült, hogy (szerencsénkre) magyar az illető, így egy sikertelen telefonhívás után a mobilszámot a kezünkbe nyomta, hívogassuk mi az illetőt.
Hosszas telefonálgatás után kiderült, hogy akinél a bőröndünk van, egy mongol nő, aki Magyarországon él, most Charleroiból Brüsszelbe igyekszik egy ismerős autójában, és nem veszi fel a mobilját. Mindezt a lányától tudtuk meg, aki terhes és nem bírja az izgalmakat, ezért nem volt hajlandó velünk izgulni, sőt inkább kissé megsértődött ránk, amikor időnként rátelefonáltunk, hogy ugyan már, sikerült-e valamit megtudnia.
Végig abban reménykedtünk, hogy hátha  mongol rablónk kinyitja a bőröndöt, és rájön a cserére, de ahogy telt az idő, egy óra, másfél, egyre kisebb esélyt láttunk arra, hogy visszahozza a cuccunkat.
Végül már mindent feladtunk, és azon voltunk, hogy elindulunk szállásunkra, ami viszonylag hosszú vonatútra volt a repülőtértől. Majd csak visszakerül a bőrönd Charleroiba, ha észreveszik a cserét, és akkor a reptériek értesítenek minket, visszavonatozunk, és megoldódik minden.
Szerencsére mire ezt eldöntöttük volna, jött a hívás, hogy semmi gáz, jön a bőrönd.
Meg is érkezett két mongol nő és egy szintén nem belga kinézetű úr kíséretében, aki, mint kiderült, házigazdájuk barátja volt, és ő jött ki a hölgyek elé Brüsszelből. Hát most vissza is hozhatta őket.
A bőröndcsere megtörtént, sűrű bocsánatkérések közepette.
Mint kiderült: a két hölgy már a repülőn alapozott a vidám nyaralás érdekében, ezért a nagy vihogás közben nem tűnt fel, milyen táskát is visz el a futószalagról. Megérkezve a szállásukra, ki akarta nyitni, hogy a hozott ajándékot átadja, de a számzár nem engedett. Még ekkor sem nézte meg jobban a bőröndöt, csak mérgelődött. Szerencse, hogy közben a házigazdát sikerült a lányának elérni (mint kiderült, a mobilt itthon hagyta Pesten... végül is minek mobilt vinni külföldre, tök fölösleges), különben valószínűleg nekiesett volna valami szerszámkészlettel.
A legjobban a következő kérdése tetszett: – És ilyenkor a bőröndöt vissza kell  küldeni Budapestre?
Ó, hogyne. Mi meg majd az urammal megosztozunk két hétig azon a néhány melltartón, ami a másikban van....
Miután e kaland miatt minden buszt és vonatot jól lekéstünk, úgyszólván fél napot eltöltve egy repülőtéri műanyagszéken, gondoltuk, hogy kárpótlásul elvitetjük magunkat velük Brüsszelig, hiszen ők úgyis odamennek, mi meg legalább annyival beljebb vagyunk.
Sofőrünk, mint kiderült, grúz ember volt, aki nem igazán akart kommunikálni angolul, oroszul mi eléggé elfelejtettünk, gyatra francia tudásomat inkább eltitkoltam, nehogy túlságosan megörüljön, és elkezdjen nekem karattyolni, mert azt nem tudom követni.
A két nőt kitettük a szálláson, grúz barátunk pedig elvitt minket a brüsszeli pályaudvarra. Igazán rendes volt, mert vett nekünk egy-egy jéghideg Red Bullt (életemben ilyen rossz üdítőt még nem ittam), végig szóval tartott minket mindenféle nyelven, elmesélte, hogy utálja bevándorlókat (höhö), legalábbis egy bizonyos részüket, szidta a kormányt (a belgát), beavatott, hogy minden vágya egy sportos Audi, és a háromajtós Opel Astra egy ócska vacak (abban ültünk), majd kedvesen megemlítette, hogy van egy magyar kollégája, Alex, aki Ukrajnából jött. Remélem, érthető....
Közben tökig letekert ablakokkal suhantunk lobogó hajjal, hogy kimenjen a fél doboz cigaretta füstje, amit ez idő alatt magához szólított.  Természetesen nem reklamáltunk, ő volt otthon, ráadásul el is késett a délutáni műszakból miattunk (pontosabban inkább a rablónéni miatt). Azt említettem, hogy a bevándorlási hivatalban dolgozik?

jn

Szerdai szössz

Egészen sokáig meg voltam győződve arról, hogy  kreatív ember vagyok. Mármint olyan, aki ügyesen vág, ragaszt, színez, dekorál és így tovább. Az internet térhódításával azonban kiderült, hogy tévedésben vagyok.
Furcsa lehet a mai tizenéveseknek elképzelni, hogy vannak, akik internetmentes korban születtek és nőttek fel. Többek között én is. Akkor, ha valamit meg akartunk tudni, elmentünk a könyvtárba, megkérdeztük a tanárokat, szüleinket vagy a nagymamát. Vagy írtunk a Pajtás újság szerkesztőinek, ahogy én is tettem, amikor fejembe vettem, hogy spánieleket fogok tenyészteni, ha nagy leszek.  Lehetett továbbá letöltés, mobil háttérkép, képernyőkímélő, appok és ki tudja mi helyett csodás kis Star Wars-képeket venni a trafikban pár forintért. Nekem volt egy Han Solo, mert szerelmes voltam belé, és egy Leia, mert rövid hajú, duci kislányként irigyeltem a páncélozott bikinit meg a  feje köré tekert koszorút. (Most már volna miből olyat fonogatnom, de nem tetszik, a bikinit hagyjuk.) Luke-ra nem emlékszem, volt-e, annyira nem szerettem, nekem kicsit bamba volt a feje.
A rajzolás nem volt az erősségem sosem, ma is pont olyan királylányt tudok rajzolni, mint kilenc éves koromban. Bezzeg a húgom, ő kreatív és ügyes is egyszerre. A mai napig emlegetjük a nyuszivárost. Körberajzolta a kezét, és az ujjain különböző nyulacskák laktak, kicsik, nagyok, mindenféle tevékenység közben. Nem véletlen, hogy ő lett az óvó néni, nem én.
De nem is akarok senkit sem untatni a nosztalgiázással, mert a fiatalabbak rögvest ásítozni kezdenek.
Szóval kreativitás. Csak ámulok és bámulok. Napi rendszerességgel látom a facebookon, hogy milyen gyönyörű ingyombingyomokat lehet alkotni minimális idő- és anyagi ráfordítással, csak fantázia szükségeltetik hozzá. Például, hogyan készítsünk maradék húsvéti szalvétákból kutyaólat, vagy használt étolajból lávalámpát. Miként alakítsuk át otthonunkat tiroli vendégfogadóvá néhány kettéfűrészelt szarvasagancs segítségével. A lehetőségek száma végtelen.
Kicsit rosszul érzem magam, mert nekem még rendes képek sincsenek a falaimon. De csak azért, mert nem tudok festeni!
Tudok viszont joghurtos pohárból remek mikulásokat csinálni. Egyszer, jó pár éve a kolléganőimet megleptem ilyen kis figurákkal, kartonból volt a testük és a pohárka a puttony, abba tettem két-két szem szaloncukrot. Tízen voltunk a csoportban, és mire kész lettek a télapók, kicsit megutáltam a kinderakármilyen joghurtot, mert muszáj voltam olyanból kizárólag az eprest enni, hogy meglegyen a klasszikus, piros mikulás-fíling.
A mézeskalács kissé sikertelenebb próbálkozás volt, a cukormázba sok tojásfehérjét és kevés cukrot tettem, ezért nem száradt meg, így egy nagy tál töltött mézeskalácsom lett. Legalábbis így néztek ki a párosával összeragad, különböző formájú figurák – mintha a falu bolondjára bízták volna a karácsonyi sütemények elkészítését.
A süteményekről ne is beszéljünk. Sokan azt gondolják rólam, hogy finomakat sütök. Ez részben igaz, de látták volna csak a bazsalikomos, narancskrémes tortámat! Sárga csiriz petrezselyemmel... a tészta meg sem érte a betöltést, együtt költöztek át az örök cukrászmezőkre. Szerencsére a közelben egészen finom sütiket lehetett kapni.

jn

Mindenki Zolikája

Zolika heti rendszerességgel jön az újságokért. Minden alkalommal részletesen elmondja a kaputelefonba, hogy ki ő, honnan jött és miért. Meglehet már vagy öt éve, hogy ő a megbízott laphordozó, ha csak annyit mondana, hogy "újság", akkor is megismerném a hangjáról. Zolika beazonosíthatatlan korú, egyszerű lelkű fiatalember, aki a háromszázadik kedden vagy szerdán is ugyanúgy elmondja a mondókáját, mint legelőször.
Egyszer beteg volt, más jött helyette, és komolyan mondom, hiányzott. Reméltem, hogy hamar felgyógyul, mert hozzátartozik a munkahéthez, mint a fejfájás és a felfújt, drága, ellenben hizlaló péksütemények.
Zolika csendes, szűkszavú, nem sokat kommunikál, néha igénybe veszi a MAN feliratú ajtót (ősidőkből kint maradt, házilag rajzolt matrica, hűséges párja a WOMAN). Körülbelül ennyi.
Egyetlen szokatlan dolog történt vele mostanában. Pár hete, az újságok átvétele és az elköszönés (szigorúan kezitcsókolom) között megjegyezte: "Csinos tetszik lenni."
Kicsit meglepődtem, megköszöntem, ő pedig "szívesen" megjegyzéssel távozott. Az eset azóta minden héten megismétlődik, haj és öltözék állapotára való tekintet nélkül. Mindig megköszönöm, és ennyiben maradunk. Nem nagyon jutott eszembe jobb.
Elgondolkodtam, vajon ez hirtelen ötlet volt nála, hogy több év után kilép a megszokott tíz szó körforgásából, és megdicsér, vagy éppenséggel hetekig, hónapokig gyűjtögette a bátorságot ehhez a kis mondathoz? Mindkettőt el tudom képzelni, de ha magamból indulok ki, az utóbbira szavazok. Tulajdonképpen mindegy is, és szívből remélem, hogy Zolika is ezt gondolja, és nem neheztel, hogy mondjuk, nem hívom meg sörözni.
Azt hiszem, mindannyiunkban van egy ilyen kis zolika, csak éppen valaki már az óvoda homokozójában agyonütötte a sajátját, más pedig kitartóan hurcolja  a különböző méretekben előforduló zolikát magában akár 40-50 évig, vagy amíg végleg le nem hunyja a szemét. Kinek mi van megírva.
Egy a fontos: szeressük a zolikákat, akár kívül vannak, akár belül, mert lehet, hogy éppen arra az egy mondatra van szükségük. Vagy nekünk.

jn