Az egyszarvú

Tihamér, akit barátai csak Tihának neveztek, azon a meleg nyári reggelen  is a szokott időben kezdte a rendelést. Nyitásra már ott sorakozott gazdájával néhány toklászt felszedett eb, egy csúnyán tüsszögő macska és két enervált arapapagáj kalitkástul.
Gyorsan megvizsgálta őket, a komisz kalászokat kicsippentette a szőrös ujjak közül, a macskának gyógyszert írt fel, a papagájok pedig diétára fogattak, mivel kiderült, hogy Lacika megkínálta őket ketchupos rósejbnivel előző este. Lacika  kifelé menet kapott néhány pofont aputól, mert a két papagáj kurva drága volt, és különben is, te sírtad ki őket, büdös kölök, most meg megmérgezed?
Az állatorvos töltött magának egy pohár kólát, és a vizsgálóasztal szélére támaszkodva kibámult az ablakon.
– Van még kint valaki? – kérdezte Jucitól, aki éppen a zöld sapka alá tuszkolta vissza folyton kibukkanó, göndör, szőke hajtincsét.
Rá sem nézett az asszisztensére, aki a formátlan, férfias szerelésben is csinos teremtés volt. Szívesebben nézegette rendelési időn kívül, zöld és minden más ruha nélkül.
Juci tollászkodás közben kinézett a váróba, majd félig visszalépett a rendelőbe:
– Csak egy ember.
A szerényen öltözött férfi félénken odaköszönt a gumikesztyűs tündérnek. Nem volt vele semmilyen állat.
– Ha a doktor úr ki tudna jönni az udvarra... – kezdte, és bizonytalan kézmozdulatot tett a bejárati ajtó felé.
Ekkorra már Tiha is odalépett, majd  kíváncsian a kifelé igyekvő ember nyomába szegődött. Lehet, hogy ló? A lovakhoz ki szoktak hívni. Vagy nem is állat, hanem valami más miatt jött a fickó, gondolta.
Az udvar közepén egy egyszarvú állt. Szabályos, karcsú, gyönyörű, mint a mesében. Nem kamu, nem jelmezes ló, hanem egy majdnem kétméteres egyszarvú. Selymes, fehér sörényét meg-meglebbentette a meleg augusztusi szél. Szárnya is volt, a patája ezüstösen csillogott. Tiha megdörgölte a szemét. Kóla. Igen, kólát ivott, nem volt benne semmi, most nyitotta ki az előbb a palackot. Visszanézett a rendelő irányába, hogy Juci is látja-e azt, amit ő, de az asszisztens nem jött utánuk. Az utcán emberek mentek, néhányan arra fordították a fejüket, majd semleges arccal siettek tovább.
Az egyszarvú gazdája mindenféle magyarázat nélkül belekezdett: – Két napja nem tud repülni. Eszik, iszik rendesen, a kedve is jó, de amikor nekifut, hogy felszálljon, nem bírja el a szárnya.
Az állatorvos enyhén szédülni kezdett. Mi van itt? Ez csak valami rossz vicc lehet. Vagy csendben megőrült, és most képzelődik. Nincs itt semmiféle egyszarvú, ez az ember sincs itt, sőt, ma nem is hétköznap van, hanem vasárnap reggel, és ő az ágyában alszik a szombati buli után.
– Juciiiii – bődült fel, mint a sebzett oroszlán –, gyere gyorsan!
Az asszisztens kirohant, felkészülve az esetleges birkózásra valamilyen igen nagy és makacs állattal, de megtorpant az ajtóban.
– Mi baj, Tihamér?
– Látod?
– Mit? Az egyszarvút? Nagyon szép jószág. Ez az ezüst színű pata egészen különleges. Mi a gond vele?
– Nem tud repülni – rogyott le az állatorvos az udvar szélén álló beton virágtartóra.
– Volt már ilyen esetünk, nem emlékszel? Tavalyelőtt, amikor Szegedről hoztak fel egyet. Szárnygyengeség, Uniwingint adtunk rá. Megvizsgáltad?
– Ez egy egyszarvú, unikornis, szárnyas, mesebeli ló, sőt, eccavú, a rajfilmekben szivárványt kakál, kislányok fésülgetik a sörényét, tündérek utaznak a hátán, nem létezik, nem lehet itt, nem indokolt a jelenléte! - kiabált Tiha.
– Ne viccelj már, el kell látnunk, nincs idő itt poénkodni, nézd, hányan jönnek befelé! – dörrent rá az asszisztense.
– Doktor úr, doktor úr! Nézze, milyen szépen tud már menni az én kis Bubikám, hála önnek! – kiáltotta egy idős hölgy a kapuból. Mellette, kicsit bicegve, apró hétfejű sárkány szaporázta a lépteit.

jn