Találtam egy képet a neten, egészen véletlenül. A debreceni Dóczy Leánynevelő Intézet 4.a osztályos diákjainak csoportképét. Megörültem, mert anyai nagymamám oda járt, mindig emlegette, hogy Dóczy-libáknak hívták őket a város katolikus iskolásai. Hogy ők miként nevezték a pápista leányokat, arról nem szólt, de amúgy is keveset mesélt arról az időszakról, gyermekéveiről.
Azt tudom, hogy Zilahon született, 1911-ben, és amikor "bejöttek az oláhok", a család Magyarországra menekült. Debrecenben telepedtek le, hogy milyen rokoni kötelék vonzotta oda őket, az már örökre rejtély marad. Ha rokonságról esett szó, mindig Lácacsékét emlegette, az pedig igen távol esik a cívisvárostól.
Talán több mindent mesélt volna, ha gyerekként nagyobb odaadással hallgatom, de az ember csak utólag, évtizedek múlva ébred rá, hogy már nincs kitől tudakolni a gyökereket, a rég elmúlt arcokat a kevés megmaradt fényképről.
Különös módon, a debreceni időszakról nem maradtak fotók Mami után, mindössze egyetlen kopott fotográfia két példánya ötéves korából. Ezek közül egyik kis igazolványként szolgált. Hátuljáról kiderül, hogy dédapám váltókezelő volt Debrecenben. A csepp Bíró Jolán pöttyös ruhácskájában komoly szemekkel néz a fotómasina mellé. Talán édesanyjára figyel, aki inti: "ne mozogj, kislányom".
Ezután hatalmas ugrás, a családi fotógyűjtemény következő darabján már fiatal felnőtt lányként mosolyog egy barátnőjével, majd hamarosan nagyapám is megjelenik a fényképeken, a fess rendőrrel már Pesten ismerkedett meg. Cigarettáért járt a trafikba, ahol Mami eladó volt.
Ebből az időszakból és édesanyám születése idejéből több fénykép van, de a kieső, nagyjából 20 évet titokzatos homály fedi.
Egy kedves kis sztori megmaradt azért nagymamám lánykorából. A Nagyerdőbe jártak sétálni a fiúkkal (milyen izgalmas lehetett, vajon mit mondtak otthon?). Az egyik bátor fiatalember a fák jótékony takarásában, bizony, alaposan megcsókolta. "Én meg jól pofon vágtam!" - mesélte Mami. "Miért, nem tetszett a fiú?" - kérdtem én lélegzetvisszafojtva. "Dehogynem, csak úgy illett. Ha megcsókoltak, pofon kellett vágni az illetőt."
Nagymamám abban a korban született, cseperedett, nőtt fel, amit mi 21. századiak olyan szívesen idézünk meg nosztalgia címszó alatt képeken, múzeumokban, filmeken, gyűjtőszenvedélyben. Neki biztosan nem volt ennyire romantikus kisgyerekként menekülni Erdélyből, megszokni Debrecent, az iskolát, az új otthont, megélni az I. világháborút, barátokat találni. Élte azokat éveket, és idős asszonyként keveset beszélt róluk.
A képet, amit a neten találtam, nagy örömmel kezdtem böngészni, hátha pont nagymamám is rajta van. Megakadt a szemem az egyik kislányon. Ismerős volt valamiért. Próbáltam időben elhelyezni a fotót, rájönni, a lányok a képen hány évesek lehetnek. Furcsa elhinni, a külsejüket látva, hogy negyedikesek. Ez, amikor én voltam általános iskolás, a nyolcadikosokat jelentette. Itt, a fotón egy kupac valódi kislány ül és áll, csak némelyik érettebb arcocska mutatja, hogy tizenévesekkel nézünk farkasszemet. Akkor még igazán gyerekek voltak a "nyolcadikosok", a kis matrózblúzok alatt épp csak mocorogni kezdett a nőiség.
A kislány, akiben annyira szeretném felfedezni anyukám és a magam vonásait, elgondolkodtatott. Túl sok minden stimmel. A kép készültének éve, a 4. osztály... Mellétettem a kis igazolványt, nézegettem. Nehéz eldönteni, hogy valóban Mami van-e azon a képen. Nincsen névsor hozzá, mert csak egy érdekesség a régi fotókat gyűjtő weboldal sokezres kollekciójából. Talán a fotó tulajdonosa tudna segíteni, hátha az eredeti kép hátulján vannak nevek. Elhatároztam, hogy megpróbálok kapcsolatba lépni vele. A válaszig még nézegetem a képet, és faggatom a Mona Lisa mosolyú kislányt. Akárki is ő, nekem mindig Mami lesz 1935-ből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése